?.Én??? Azaz: Miért pont Én?

Én is megkérdeztem magamtól számtalanszor azt, amit ebben a helyzetben mindenki megkérdez magától: De miért pont én?? Mint egy rögtönítélő bíróság előtt, soroltam a felmentő indokokat: kérem, én jó ember vagyok, sose bántottam senkit, sportoltam mindig, egész életemben, próbáltam egészségesen étkezni, rengeteg zöldséget, gyümölcsöt fogyasztottam, nem bagóztam, nem ittam életvitelszerűen, kábszert csak a tévében láttam. Nem szívtam el napi egy doboz cigit 20 éven át, nem napi két felessel indítottam a napot, hogy majd másfél liter borral zárjam.  És mégis én lettem rákos. Nincs felmentés.

Rengetegszer gondolkodtam azon, hogy mi vezethetett el idáig, hogy beteg lettem. Sokat tépelődtem ezen, és lassan eszembe jutott minden régen elfelejtett momentum, aminek nem tulajdonítottam korábban jelentőséget, de most más megvilágításba kerültek az események. Úgy gondolom, néhány indokot el tudok különíteni, ami meggyőződésem, hogy elősegítette azt, hogy a rákos sejtek megjelentek, majd szaporodni kezdtek a szervezetemben.

Mivel az én betegségem HER II. hormon pozitív emlőrák, úgy gondolom, nem lett volna szabad fogamzásgátlót szednem (a fogamzásgátlók női hormonokat tartalmaznak, amelyek megakadályozzák a tüszőrepedést és a petesejt beágyazódását). Mielőtt a Nagyobbikkal várandós lettem, előtte nagyjából 7-8 évig szedtem tablettát, majd hosszú évekig nem éltem vele.  Mielőtt a csomó megjelent volna a mellemben, az azt megelőző évben rendszertelenné vált a menstruációm. Mint a mesében, hol volt, hol nem volt. A nőgyógyászom azt javasolta, hogy szedjek fogamzásgátlót újból, az majd szépen helyre rakja, beszabályozza a ritmust. Így is tettem, 3 hónapig szedtem. Talán nem kellett volna. Zsóka később azt mondta, hogy nyilván ez volt nálam a robbanás – de erről majd később.

Arra is gondolok, talán a tejláz is közre játszhatott. Miután megszületett a Nagyobbik, a bal mellemben (amit levettek a daganat miatt) egy év alatt ötször alakult ki mellgyulladás. Öthetes volt a baba, amikor kórházba is kerültem, 8 óránként antibiotikumot kaptam, 40 fokos lázam volt, amit nem tudtak az orvosok levinni, a mellem lufira volt dagadva, géppel szívatták belőle az anyatejet. Borzasztó volt az egész. Egy év leforgása alatt ötször játszódott ez le. Egyszer rákérdeztem a professzor asszonyra az Onkoterápiás Klinikán, hogy nem lehet, hogy az anyatej mindig visszapangott ilyenkor, és tejmirigyek a folyamatos gyulladás következtében bekavartak a sejtosztódásba és rosszindulatú daganatsejtek képződését segítették elő? Nem tudott erre mit mondani. A leggyakoribb válasz egyébként a feltett kérdéseidre: nem tudják biztosan megmondani. Kérdőjelek között éltem onnantól kezdve, ahogy kiderült, hogy daganatom van. Semmi kérdésemre nem adtak konkrét választ, a kulcsszó mindig ez: lehet. Lehet, hogy ez a kezelés erre, így, jó lesz. Lehet. Valószínűleg jó lesz. Erre a típusú betegségre ez a protokoll van kiírva, stb.

Nálam közrejátszottak a lelki tényezők is az egészségügyi faktorok mellett. Azt gondolom, ha az embernek nincs rendben a lelki egyensúlya, akkor könnyebben válik beteggé, adott esetben súlyos beteggé, mint az, aki harmóniában él önmagával és a környezetével. 

 Én mindig úgymond „elfojtottam” magam, minden téren, de a házasságomban főként. Én nem tudtam ÉLNI a házasságomban, ahol mi a férjemmel nem tudtunk úgy kommunikálni, ahogyan szükséges lett volna. Nem tudtuk megbeszélni a dolgokat. Én mindent magamba zártam, ahogy a pozitívumot, úgy a negatívumot is. Arról szólt az életem, hogy meg akartam felelni 100%-ban a férjemnek, a gyerekeimnek, mindent mindig jól akartam csinálni. Amit meg igazán szerettem volna tenni, azt meg magamba zártam, nem szóltam róla senkinek. A sok elfojtás miatt egy idő után már fizikai tüneteket is produkáltam, fulladási rohamok jöttek rám, hatalmas gombócokat éreztem a torkomban, azt hittem, megfulladok. Rengeteget sírtam, de mindezt titokban, éjszaka. Senkinek nem mondtam semmit, jelét semmit nem adtam.

Ma már úgy látom, hogy a testem jelzett akkor, amikor megjelent bennem a daganat. Na, Klaudia, el kell dönteni, akarsz-e élni? Változtatsz vagy viszont látásra! Úgy gondolom, hogy a házasságunk, a közös életünk kommunikációképtelensége is megbetegíthetett. Nagyon szerettem a férjemet, de soha nem beszéltem meg vele, hogy én nem így szeretnék élni. Ahogy van, az nekem nem jó, inkább próbáljuk meg így vagy emígy. A sok magamba fojtott negatív érzés is közre játszott abban, hogy beteg lettem. A lelki tényezők átalakultak fizikai tényezőkké. Ma már így látom ezt. Később szembesítettek azzal, hogy a bal emlő az a párkapcsolat kivetülése, a jobb emlő pedig a családé.

Már nem hibáztatok senkit. Mindenki a maga testéért, a maga egészségéért, a maga életéért felelős.