Február 4. A rák világnapja

Igen, a ráknak is van, tegnap „tartottuk”. Nem tudom, te hogy vagy ezzel, nekem már néha bődületes túlzásnak tűnik, hogy lassan minden napra jut valami megemlékezni való. Van közöttük vicces is, pl. a Ronda Pulcsik Világnapja (december 13), szexuálisan túlfűtött (augusztus 8. a Női Orgazmus Nemzetközi Napja), vagy az úttörő feelinggel átitatott Madarak és Fák Napja (május 10), nekem legalábbis mindig az úttörő csapatversenyek jutnak róla az eszembe. És van ez, a ráké.

 Figyelemfelhívásnak tökéletes, Magyarország élen jár a daganatos betegségeket tekintve. Épphogy lecsúsztunk az öngyilkossági statisztika éléről (hosszú ideig vezettük, aztán Dél-Korea beelőzött), a rákos megbetegedéseket regisztráló listákon lassan az élre törünk. A volt szocialista országok közül - a rákhalálozási arányokat tekintve – Magyarország és Csehország jóval meghaladja az Európai Uniós átlagot, nálunk hal meg a legtöbb férfi tüdőrákban, a nők a leukémiás megbetegedési listát vezetik Európában. Kulcsár Gyula biokémikus, rákkutató szerint ennek egyértelmű, konkrét oka nincs, azonban az élelmiszereket és a levegőt is ellepő kémiai anyagok negatív élettani hatása, valamint a stressz és az emberek általános rossz közérzete, ezen belül is a magyarok általános pesszimizmusra való hajlama valószínűleg hozzájárultak a szomorú helyzet kialakulásához. John Seffrin, az Amerikai Rák Társaság elnöke azt nyilatkozta, hogy a rákot egy egyre terjedő világjárványnak kell felfogni. A WHO adatai alapján valószínűsíthető, hogy 2030-ra a rákos megbetegedések száma 26 millióra növekszik, és 11,5 millió daganatos halál várható. Mindezeket figyelembe véve ma arról fogok mesélni neked, hogy a testedért, az egészségedért te vagy felelős és nincs elvesztegetni való időd!

Én rengeteg időt elvesztegettem, felelőtlen voltam. Húztam, halasztottam a vizsgálatokat, féltem, bepánikoltam. Minden hibát elkövettem, amit el lehetett.

Kora tavasszal történt, hogy a korábbi nőgyógyászom cisztának titulálta a bal emlőmben lévő borsónyi valamit. Én ezt akkor készséggel elfogadtam, meg is nyugodtam talán. Nem fájt egyáltalán, egy apró borsószemnyi volt csupán, egy ideig nem is törődtem vele. De nem múlt el, nem szívódott fel, mint egy jól viselkedő cisztának illendő lett volna, és a tudatalattimból fel-felbukkant időnként a kérdés: mi ez itt? Ismerőseim jártak különféle problémáikkal kineziológushoz, úgy döntöttem, én is megpróbálom.

Így visszagondolva már nekem is nevetségesnek tűnik ez a lépés, de akkor, abban a helyzetben jó ötletnek tűnt. 2 hónapig jártam hozzá terápiára, beszélgettünk, ki kellett öntenem neki a szívemet. Első sorban lelki segítséget kívánt nekem nyújtani, hogy a nehézségeimmel meg tudjak birkózni, a pozitív energiáim szintjét hozzuk fel, a negatívakat vigyük le. Homeopátiás cseppeket is javasolt, amelyek jók nőgyógyászati jellegű problémákra is (anyagi vonzata: csepp 10 ezer, egy kezelés 5 ezer). Most már csak a testemben bízok, senki és semmi másban.

A kineziológus is megerősítette, hogy a bal mellemben van valami, de hangsúlyozta, hogy ne engedjem piszkálni! Valószínűsítette, hogy a párkapcsolati problémáim miatt keletkezett a kis csomó, de ne hagyjam, hogy hozzá nyúljanak az orvosok, mert be fog lobbanni, ha megszúrják a sejteket. Maga a terápia mókásan fog hangzani, ha elmesélem. Lefeküdtem egy ágyra, be kellett csuknom a szemem, beszélgettünk és közben utasított, hogy mit csináljak, például hányszor vegyek levegőt. Nem ért hozzám egyáltalán, valami számomra érthetetlen nyelven motyogott valamit, néha sikongatott, nyögdécselt, ijesztő is volt időnként. Néha ilyeneket is mondott: Hess! A terápia során a lábamtól haladt a fejem felé. Noha nem érintett meg, éreztem, hogy hol jár a testemen, valamilyen elektromosság félét éreztem. Számmisztikát is alkalmazott, a születési dátumom segítségével számolgatott. Az volt az érdekes egyébként, hogy amikor bejelentkeztem és elmentem hozzá, nem mondtam el pontosan a jövetelem okát, nem beszéltem róla, hogy miért fordultam hozzá, mi a problémám. Ő tetőtől talpig leelemzett anélkül, hogy hozzám ért volna és anélkül, hogy bármilyen információt adtam volna magamról. Hihetetlenül pontos megállapításai is voltak egyébként.

A kineziológiai terápia nem tüntette el a csomót, de én még mindig nem léptem rá a helyes útra, tovább vesztegettem az értékes időmet. Mammográfia és biopszia helyett termográfiára, hőkamerás állapotfelmérésre mentem. A hőtérképen kimutatható számos olyan elváltozás, ami még esetleg panaszt sem okoz, láthatóvá válnak a gyulladt területek, gócok, és a daganatos megbetegedés gyanúját is lehet igazolni vagy cáfolni általa. Ez a vizsgálat – a kineziológiai terápiához hasonlóan – fájdalommentes volt, nem volt félelmetes, szemben a mammográfiával például. Ma már tudom, hogy ez volt a  fontos tényező akkor számomra: iszonyatosan féltem. Mindentől. A vizsgálatoktól, a fájdalomtól, a várható eredménytől, mindentől. Nem mertem elmenni, mert arra gondoltam, hogy mi van, ha ez daganat…. Mi van, ha rosszindulatú daganat van a mellemben? Inkább nem akartam tudomást venni róla. Mint egy strucc. Homokba dugtam a fejem és reméltem, ha nem látom a problémát, akkor ő sem lát engem. Ha nem megyek el mammográfiára, akkor nem derülhet ki, hogy daganatom van. Akkor nincs is, ugye??

Azonban a hőkamerás vizsgálat is kimutatta a csomót. Egyébként tetőtől talpig egészséges voltam – a bal mellemet leszámítva és a bal hónaljamat. Ahogy felemeltem a karomat, a doki rögtön szólt, hogy ott is látja, valami van ott is. Ekkorra már megtörtént az áttét is.  Ráírta a papíromra, hogy azonnal szövettan, kontroll vizsgálat szükséges.

Nem mertem elmondani senkinek, hogy mi történik bennem. Féltem. Egy árva szót sem szóltam senkinek. Magamban, belül abban reménykedtem, hogy egyszer csak hopp! El fog múlni, el fog tűnni magától. És minden megoldódik, minden rendben lesz. Semmi baj nem lesz. Ma már tudom, hogy egy ilyen helyzetet segítség nélkül nem lehet megoldani. Én vagyok az iskolapélda: minden létező hibát elkövettem, amit ebben a helyzetben el lehet követni. Te ne ess ebbe a hibába! Nem szabad várni! Nincs várakozási idő! Tapasztalatból mondom: azonnal lépni kell! Tarts önvizsgálatot rendszeresen, járj szűrővizsgálatokra, és ha valami gyanúsat, oda nem illőt, netán fájdalmasat tapasztalsz, azonnal fordulj orvoshoz! És beszélj! Valakinek, akiben megbízhatsz, akire támaszkodhatsz! Soha nem vagy egyedül.