Intro

Klaudia vagyok, 37 éves, rákbeteg. Gyógyult rákbeteg, egy hosszú út vándora, aki mögött már sok megélt roppant nehéz élethelyzet van, és akire még tennivalók, élni valók és műtétek sora vár.

Miért kezdem el írni ezt a blogot? Nos, mint egy jó irgalmas szamaritánushoz illik, segíteni szeretnék. Amióta harcban állnak csapataink (nekem meg a ráknak) és nyerem a csatákat sorban (na, jó, néha keményen visszaüt), sokan keresnek tanácsért, segítségért, információért. Egyre többen, és ez nekem egyre inkább nehezen kezelhetővé válik. Ezért döntöttem így, hogy megírom a történetemet, hogy ezzel nyújtsak segítséget, információt annak, akinek szüksége van rá. Tehát ezek az írások lesznek a segítő kezek.

A történetem 2011 tavaszán kezdődik. Korábban nem voltak nagy egészségügyi kalandjaim, szültem két egészséges gyermeket, rendszeresen jártam nőgyógyászati szűrővizsgálatra, semmi extra történet. Ezelőtt sosem végeztem magamnak mellvizsgálatot, amit ajánlanak a dokik, hogy rendszeresen ellenőrizzük magunkat.  Egyik este valahogy önkéntelenül nyúltam oda. Nem tudom, talán a sors akarta így. Ekkor még nem fájt, sőt, kellemetlen sem volt. Igazából olyan semmilyen. Csak egyszerűen ott volt valami, a bőröm alatt, egy kis göb, holott korábban nem volt ott és most sem kellene ott lennie.

Elmentem a nőgyógyászhoz, akihez már évek óta jártam, akinél szültem a két lányomat is. Megvizsgált manuálisan, majd annyit mondott: ez ciszta. Ne foglalkozzunk vele, fel is szívódhat, ez igen gyakori, valakinek több is van, stb. Én voltam a hülye, nekem kellett volna kérni, hogy küldjön el műszeres vizsgálatra, ultrahangra, akárhová. De nem tettem. Hallgattam rá. De hát kire hallgassak, ha nem az orvosra, a saját nőgyógyászomra? 2012. január 3-án kaptam meg a biopszia eredményét: 9 centiméter átmérőjű daganat a bal emlőben, 2 centis áttéttel bal hónaljban.