Mammográfiáról, biopsziáról

Augusztus végén már nem halogattam tovább a döntést, időpontot kértem mammográfiára. Persze, még ekkor sem ismertem be 100 százalékosan, hogy baj van, a strucc-attitűd működött még keményen bennem, így az időpont kérésekor nem jeleztem, hogy milyen állapotban vagyok, se azt, hogy nőgyógyász, hőkamerás, mindenki javasolta a vizsgálatot már hónapokkal korábban, aki csak látott. December 20-ra kaptam időpontot.

Decemberre a bal mellem akkorára nőtt, mint egy drágább-méretesebb szilikon cici. A jobb normál méretű maradt. Szemmel látható jelentős eltérés volt a két mellem között, hiszen ekkorra – mint később kiderült – a daganat már 10 centisre hízott. A fájdalom ekkor már folyamatos volt, hullámokban érkezett, állandó lüktetés kíséretében. Magam sem értem, hogy bírtam ezt ki négy hónapon át. Nyilván már ekkor is nagy volt a fájdalomtűrő képességem. Annyira féltem… egyébként ez a fajta félelem nem csökkent az eltelt idő és átélt események után sem. Nem lettem rutinos. Még most is félek. Megyek ellenőrzésre és annyira dobog a szívem, hogy úgy érzem, kiugrik a mellkasomból. Remegek, hogy mi lesz, milyen lesz az eredmény.

A decemberi időpontban ultrahang és mammográfia volt a csomagban, az ultrahanggal kezdtünk. Levetkőztem és lefeküdtem a vizsgáló asztalra, a doktornő rám nézett és láttam az arcán a „Jééézusom” kifejezést. A vizsgálat alatt végig többször is – gondolom önkéntelenül, nem rémisztgetés céljából – mondta, hogy: - „Úristen!” és „Húha”. Csak annyit mondott a vizsgálat végén, hogy nagy a baj, majd átmentünk a mammográfiára. Láttam rajta, hogy nagy baj van, nem is kellett volna mondania.

A mammográfiát egy másik vizsgálóban végzeték, az ultrahang mellett. A doktornő is megkérdezte azt, amit az összes többi orvos megkérdezett, akikkel az elmúlt években találkoztam: hol voltam eddig? Miért nem mentem korábban? Teljesen jogos a kérdés és ott a pont, de már nem tudok mit csinálni. Iszonyatosan nagy hibát követtem el, de változtatni már nem tudok rajta. Mondtam a doktornőnek is, hogy nem tudok mást mondani, mint azt, hogy féltem. Nagyon. Annyira féltem, hogy nem mertem szólni senkinek a környezetemben sem, nem hogy orvoshoz menni. Anyuék teljesen „szétcsúsztak”, amikor kiderült, hogy mi a helyzet velem. Az egész család veszekedett velem, hogy hogyan lehettem ilyen hülye, miért nem szóltam, miért nem mentem orvoshoz, stb. Aztán a következő stáció: magukat okolták, mert nem vették észre, hogy baj van, nem léptek fel erélyesen, stb. Ez nem vezetett sehová. Szépen kértem őket, hogy ne hibáztassák magukat! Egyetlen hibás és felelős van, és az én vagyok. Ez az én testem, az én életem, én felelek a magam egészségéért, nem más.

A mammográfia az egy katasztrófa volt, alig tudták megcsinálni a vizsgálatot. Ez ugye a mell radiológiai vizsgálatát jelenti, a mellszövetről röntgenfelvételt készítenek. A mellszövet meglehetősen sűrű, az optimális eredmény elérése érdekében a mellet két plexilemez közé beszorítják, a lehető leglaposabbra, henger alakúra préselik. Ez egy egészséges mell esetében is meglehetősen kellemetlen, nekem annyira fájt, hogy kicsordult a könnyem. A röntgen asszisztens is megszenvedett, a daganat miatt nehezen boldogult, alig tudta úgy és odahelyezni, ahová és ahogy  kellett, borzasztó volt az egész. Közben egyfolytában elnézést kért, és hogy ne haragudjak, hogy ekkora fájdalmat okoz, de ezt most muszáj, mert másként nem tudják megnézni. 2-2 különböző irányú felvételt készítenek, ez normál esetben nem tart sokáig, de az én esetem minden volt, csak nem normál. Nagyon lassan, kínlódva haladtunk, próbálták úgy csinálni, hogy ne legyen annyira fájdalmas – mérsékelt sikerről számolhatok be. 

A vizsgálat után otthon borogatnom kellett vizes ruhával a mellemet, mert egyrészt bekékült/bevörösödött, másrészt eldeformálódott. A daganat nem olyan laza szövetű, mint a mell, sokkal keményebb – úgy képzeld el, mint egy kis keményebb gumilabdát -, és ahogy azt a kompressziós vizsgálat során összenyomták, deformált, torz alakú lett. A mammográfia végén a röntgen asszisztens igyekezett helyre igazítani a mellemet, nagyon segítőkész volt. Elég vicces lett volna a szituáció, csak nem volt kedvem nevetni. A doktornő javasolta, hogy menjek haza és borogassam, illetve közölte, hogy másnap reggel 8-ra vár biopsziára, nagyon súlyos a helyzet.

Egész éjjel és még másnap is komoly fájdalmaim voltak, nagyon meggyötörte a vizsgálat a mellemet. Emiatt sem tudtam volna aludni, főként, hogy hason alvó vagyok, azt meg ugye nem tudtam, e nélkül is éppen eléggé fájt a mellem. (Miután levették a mellem és begyógyult a seb, nagyon örültem, mikor végre megint hason alhattam.) Hanem ott motoszkált egész éjjel a fejemben a másnap rám váró biopszia. Iszonyúan féltem. Egy percet sem tudtam aludni. Próbáltam meditálni, megbeszéltem magammal, hogy igenis minden rendben lesz, én ezt végigcsinálom, simán bírom, stb.

A doktornő figyelmeztetett, hogy ne autóval menjek, mert nem fogok tudni vezetni a beavatkozás után. Így busszal mentem és egyedül. Ragaszkodtam hozzá, hogy ne jöjjön velem senki. Vettem egy nagy levegőt és bementem a doktornőhöz. Sebestyén Júliának hívják, és csak jót tudok róla mondani. Rendkívül lelkiismeretes, kedves és türelmes orvos. Részletesen elmondta, hogy mi fog történni, mi is az a biopszia (szövetmintát vesznek a daganatból), mit fog csinálni és miért.

Le kellett vetkőznöm derékig, lefeküdtem a vizsgálóra, a jobb oldalamra kellett helyezkednem, szoros közelségben a dokihoz. A bal karomat a fejem fölé kellett emelnem behajlítva, a jobbal pedig erősen leszorítani. Saját magamat fogtam le, hogy ne kapálózzak, ne mozduljak meg hirtelen. A doki kérte, hogy nézzek el az ablak felé. Nagyon szívesen megtettem ezt, eszem ágában sem volt nézni, hogy mit csinál, nem szerettem volna látni se tűt, se szikét, semmit. A vizsgáló be volt sötétítve, a testemet egy éles fényű lámpa világította meg.

 Kaptam egy kis érzéstelenítőt, körbe a mellemnél, éreztem, ahogy megszúr, de nem volt vészes. Aztán a szikével ejtett egy bemetszést a mellen. Erre azért van szükség, hogy szét tudja választani a szöveteket és hozzáférjen a daganathoz. Mindig mondta a doki, hogy mit fog csinálni. A bemetszés előtt is szólt, hogy csinál egy kis rést, hogy a tű bemenjen. Akkora vágást ejtett kb, mint a mutatóujjam körme és kissé kimélyítette. Az eszközt, amivel a szövetmintát veszik, úgy képzeld el, mint egy pisztolyt, aminek a csövéből tű jön ki, nem golyó. Nagyjából 10 centi hosszú a tű, henger alakú, a végén kis karmok vannak, ezek csippentenek ki egy darabot a daganatból, amit elküld a doki szövettani vizsgálatra. Tehát ezzel a pisztoly-szerű tűvel beszúrt a bemetszésen, az ultrahangon közben nézte, hogy mit csinál, hová megy a tű. Amikor eléri a daganatot, akkor belövi. Négyszer lőtt. Nem fájt igazán az első kettő. Éreztem, amit csinál, de csak a harmadik fájt. A bal hónom aljából is vett mintát, ezt már nem is éreztem, és ide csak egyszer szúrt. Szerintem addigra olyan idegállapotba kerültem, úgy felspannoltam magam, hogy már semmi sem fájt. Pedig azt hittem előzetesen, hogy majd ez lesz a rosszabb,  a hónalj, mivel ez eléggé érzékeny terület, innen a gyantázás sem kellemes például. Na, nem mintha más részeken annyira pompás lenne..

Ahol a bemetszést ejtette, oda a doki a vizsgálat végeztével egy nyomókötést helyezett, elég keményen leszorította, összenyomkodta, – ezért mondta, hogy ne menjek autóval, nem fogok tudni vezetni. Jól benyomkodta – gondolhatod, ekkor hogy el volt deformálódva a mellem. Jézusom, hogy nézett ki, mikor két nap elteltével leszedtem róla a nyomókötést… A hónom alját csak leragasztotta, oda nem kellett kötést tenni, mivel ide nem kellett bemetszés sem csinálni, itt csak  célzott és „lőtt” a doki. 

Simán ki lehet bírni, ne ijedj meg! Nem akarok senkit elijeszteni, nem olyan vészes, mint ahogy hangzik. Nem hazudhatom azt, hogy nem fáj, de nem olyan szörnyű, mint első hallásra tűnik. Ez a jelszó: simán ki lehet bírni!!