Fehér – piros – fehér: a kemoterápia színei

Ahogy a biopsziát végző doktornővel megbeszéltem, másnap felkerestem a kórházban az onkológust, aki sok új információval nem tudott már szolgálni nekem. Ő is csak annyit mondott, hogy a helyzet nagyon súlyos, kemoterápiára van szükségem, majd az egyetemi klinika onkoterápiás központját vezető professzor asszonyához irányított. Kért nekem időpontot is: január 4.

A nővérem jött velem, a rendelőben „ezren” ültek, és ott találkoztam egy kisfiúval, aki hihetetlen erőt adott nekem, anélkül, hogy tudott volna róla. A váróteremben volt egy hatalmas akvárium (ez amolyan „kötelező” kellék az orvosi várókban, nyugtatja az idegeket a megfontoltan úszkáló színes halak látványa), a kisfiú halakat nézegette. Beteg volt, már nem volt haja sem, kendőt viselt a fején, de mosolygott szívből, ahogy nézte a halakat. Látszott rajta, hogy örül a halak és a nagy akvárium látványának. Azt mondtam magamnak, ahogy figyeltem a kisfiút: - Na, Klaudia, te ezt simán végigcsinálod! Ha ő, ez a kisfiú is megcsinálja, kibírja, akkor te pláne!!

Amikor sorra kerültem, a professzor asszony is megvizsgált, megnézte a mellemet, átolvasta a leleteimet, a szemöldökét húzogatta nagyjából a haja vonaláig. Minden orvos, akivel összehozott a sors, hasonlóképpen viselkedett ebben a szituációban. Vettek egy mély levegőt, sóhajtottak egyet és úgy vágtak bele. Az volt az érzésem, hogy mindig rákészültek a mondatra, hezitáltak, hogy is mondják, hogy kevésbé legyen fájdalmas vagy drámai a bejelentés. Ő is azzal kezdte, hogy ez nagyon súlyos állapot, de mivel ez HER II+ típusú emlőrák, így van jó hír is, van rá egy kezelés, ami szerinte jó lesz számomra is. Természetesen ő is „leszidott”, hogy hol voltam eddig, és miért nem jöttem korábban? Mivel ezt már nem először hallottam és egyébként teljesen jogos is, én is tudom mindezt, mondtam a professzor asszonynak, hogy én ezt a sopánkodást már nem szeretném hallgatni, hogy miért nem ekkor meg akkor jöttem, meg ez lett volna ha…, az lett volna, ha…. Nem vagyok már kíváncsi a múltra, mert nem tudok rajta változtatni! Most vagyok itt, most mondja meg, hogy mit csináljak! Itt vagyok és én meg fogok gyógyulni! Én rá akarok lépni az útra! Nekem céljaim vannak, gyerekeim vannak, fiatal vagyok, és még élni akarok! És én ezért mindent meg fogok tenni, ígérem! Gyerünk, csináljuk, most már ne húzzuk az időt!

Megállapodtunk és rátértünk a technikai részletekre. Elmondta, hogy a HER II + emlőrák egyik kezelési módját fogjuk alkalmazni, ez a  neoadjuváns TEX protokoll, operálható emlőrák esetén használatos. Ebből kell felvennem majd hatot, figyelmeztetett, hogy eléggé durva lesz, háromhetente fogok kapni egyet, előtte – utána vérvétel szükséges, közben folyamatosan véralvadásgátlót fogok kapni. Fél éven át kaptam, minden nap a hasamba az injekciót. Ez azért szükséges, hogy ne kapjak trombózist, amit okozhat a terápia.

A kezelések megkezdése előtt vagy fél tucat vizsgálatra kellett elmennem: szívultrahang, mellkasröntgen, hasi ultrahang, EKG, teljes laborvizsgálat és csontizotóp, majd ezek eredményeivel január 16-án reggel 9-re kellett a kijelölt kezelőorvosomnál jelentkeznem. 

A csontizotóp eléggé hosszadalmas vizsgálat, az a célja, hogy kiderítse, a daganat megtámadta-e a csontokat is. Intravénásan izotópot kaptam, majd 3 órát ott kellett ülnöm egy elkülönített váróban, közben sok folyadékot kellett innom, hogy az izotóp szétterüljön a szervezetemben. Aztán behívtak, befeküdtem a gépbe – olyasmi, mint az MRI, minden fémet tartalmazót le kellett vennem, ékszert, órát, övet, stb. Levetkőzni nem volt szükséges, csak a nadrágot kigombolni. Az első vizsgálat egy órán át tartott, nagyon lassan pásztázott végig alul-felül egy gamma –kamera, ami a testemből érkező gamma sugarakat fogta fel, továbbküldte a számítógépbe, ami megrajzolta az eredményt. Kényelmetlenül közel mozgott hozzám ez a kamera, végig csukott szemmel feküdtem, alig vártam, hogy vége legyen. Amikor befejeződött a vizsgálat, kaptam egy képet, amin úgy néztem ki, mint a megboldogult emlékű Samu, a csontváz az általános iskolai biológia szertárban.  Az eredmény azt mutatta, hogy a bal térdem fölött a combcsontomban van egy nem körülhatárolható góc, ezt kell félévente ellenőrizni. De nem csinál semmit, csak ott ül és figyel. Nincs semmi eltérés, nem változik. Kérdezte a doki, hogy volt-e eltörve a lábam. Azt éppen nem, de egyszer emlékszem nagyon megütöttem az útpadkában, plusz kézilabdáztam sokáig, bármikor megsérülhetett. Egy erősebb ütés is okozhat ilyen tünetet – erre meg számtalan esélyem volt az elmúlt 10-20 évben. Arra gondolok, hogy amikor megütöttem, a csontnak a szerkezete egy picit roncsolódott, megváltozott, ezt mutatja ki a csontizotóp vizsgálat.

A véreredményben egy rossz érték volt, a süllyedési sebesség a megengedett érték duplája volt, a többi vizsgálat eredménye rendben volt. A professzor asszony N. Alízt jelölte ki számomra kezelőorvosként, aki egy rendkívül kedves, jól felkészült, nagyon empatikus és lelkiismeretes orvos, ő vitte végig velem a hat kemoterápiát. Nagyon szoros orvos-beteg kapcsolat alakult ki közöttünk a kezelések során. Tökéletesen megbíztam benne, a szaktudásában, értékeltem emberségét.

A Nőgyógyászati Klinika harmadik emeletén lévő onkológián kaptam a kezeléseket.  A doktornőnél reggel 8-kor kezdtem a napomat. Vittem a papírjaimat, a vérvétel és a szívultrahang eredményét minden egyes kezelés előtt. A kemó nagyon durva beavatkozás, rettentően igénybe veszi az egész szervezetet, a szívet is. Nekem mindig azt mondták a vizsgálatot végző dokik, hogy az én szívem rendben van, kibír mindent. A kemó kegyetlen, pusztítja a jó sejteket is a rossz mellett, visz mindent, takarít mindent, ami az útjába kerül.

A kemoterápiás kezelésnek az volt a célja, hogy a mellemben lévő daganatot zsugorítsák, hogy operálhatóvá váljak. Egész napos elfoglaltság ez a kezelés, reggel 8-tól délután 5-ig is eltarthat az egész procedúra. A doktornő megvizsgálta minden egyes alkalommal a mellemet, a hónaljamat, a hasamat, megmérte a vérnyomásomat, megkérdezte van-e valami panaszom, megnézte a leleteket, hogy állnak a vörös és fehérvérsejtek, aztán ha minden rendben volt, megrendelte az én személyre szabott kemómat. Várni kellett rá, gyakran 2-3 órát is, mire meghozták. Nem tudom honnan, hol készítették, sosem kérdeztem meg. Be volt fóliázva, még napfény sem érhette és csak a nevem volt rajta és a születési dátumom, semmi más. Mindig beazonosítottak, megkérdezték, hogy hívnak, mikor születtem, hogy biztosan a sajátomat kapjam meg. Ettől függetlenül – fő a biztonság – ellenőriztem én is mindig, hogy az én nevem áll-e rajta.

Egy kezelés alatt 3 üveg infúziót kaptam. A két szélső fehér színű volt, valamilyen sóoldat lehetett, amivel átmostak, a középső piros színű volt. Ebben volt a cucc. Csak az 5-6 óra hosszát tesz ki, amíg a három palack lecsöpög (volt, amikor már nem bírtam „tűvel-cérnával” és amikor kimentek a nővérek, kicsit feltekertem a srófot, hogy gyorsabban folyjon le. Mikor észrevették, ki voltak akadva, hogy mit csinálok?? Mondtam, hogy nekem megy a buszom, nem érek rá itt egész napJ) Mindhármat felakasztják az infúziós állványra és szépen sorban lecsorognak. Fehér –piros - fehér. Ez a három szín maga a terápia. Koktélnak hívtam őket, a középső úgy nézett ki, mint egy nem spórolósan elkészített Tequila Sunrise. Soha nem kérdeztem meg, hogy mi van az üvegben, inkább tudni sem akartam. Egyet akartam csak, hogy gyógyítson meg! Amikor bekötötték az elsőt, nos … voltak érzések. Rossz volt. Ahogy elkezdett folyni lefelé, már éreztem…

Van külön egy kórterem, ahol nagy bőr fotelek és ágyak vannak, itt kapjuk a kemót. Választhatsz, hogy fotelt vagy ágyat szeretnél inkább. Én mindig fotelt választottam. Mindig tettem párnát a fenekem alá, mert az ülőgumóim teljesen elzsibbadtak a sok órán át tartó üléstől. Egy idő után már minden póz kényelmetlen. A fotelnek van kartartója is, párna került a karom alá is, ez is zsibbadós terület. A fotel mellett álltak az infúziós állványok és mindenkinek sorban kötötték be a saját üvegét. Kialakult egy jó kis csapatunk a kezelések során, akikkel sokat beszélgettünk a hosszú órák alatt. Megegyeztünk, hogy a betegségről nem, minden más egyébről beszélhetünk. Unokákról, gyerekekről, sütésről, főzésről, bármiről. Egy időben jártunk a kezelésre mindig, csak nők voltunk, de nem csupán emlőrákos. Az én korosztályom és főként idősebb nők (50-60-70 évesek) alkották a csoportot. Természetesen az elkerülhetetlen, bármennyire is fogadkoztunk, hogy szóba kerüljön a betegség, az aktuális állapot, a félelmek. Amikor már nem bírtam tovább hallgatni, bedugtam a fülembe a fülhallgatót, és meditációs gyakorlatokat, agykontrollt és zenét hallgattam. Volt olyan is, hogy elaludtam a kezelés alatt, már rég lefolyt a kemó, én meg csak álmodtam. A nővérem mindvégig ott ült mellettem.

Tisztában voltam vele, hogy a betegek jelentős többségét nagyon megviseli maga a kezelés, rengeteget szenvednek alatta/utána. Engem nem gyötört meg, egyszer hánytam összesen a hat kezelés alatt. Volt olyan betegtársam, aki a kemó után négy napig nem tudott felkelni az ágyból, annyira rosszul volt. Meggyőződésem, hogy azért hordtam ki lábon és ilyen könnyedén az egész terápiát, mert az alternatív kezelés segített. Még a kemó megkezdése előtt elmentünk a nővéremmel egy fővárosi egészségügyi központba. Rengeteget köszönhetek nekik, sokat segítettek, megkönnyítették az egész borzasztó terápia elviselését. KÖSZÖNÖM!