Engem ne sajnáljon senki!

Végigdolgoztam azt a napot, amikor megkaptam a szövettan eredményét. Meg sem fordult a fejemben, hogy akkor én most haza megyek, itt hagyok csapot-papot, mit számít már ez nekem, nem érdekel az egész. A kollégáim, miután megtudták, hogy mi történt, miért sírok, mindenki szörnyülködött és sajnálkozott (tipikus reakció, mit is lehetne ilyenkor mást tenni?), a főnököm mondta, hogy amiben tudnak, segítenek.  Ezt nem sokáig bírtam, ezt a szánakozást, engem ne sajnáljon senki! Miután összeszedtem magam, nekik is mondtam, hogy minden rendben lesz, hagyjuk ezt abba!

Különösen hangzik talán, de én sosem gondoltam úgy magamra, hogy rákos vagyok. Magamban mindig úgy fogalmaztam, hogy van nekem ez a feladatom és ezt én megoldom! Sose tekintettem úgy magamra, a testemre, hogy ott van a bőröm alatt egy daganat, ami rákos. Akkor sem gondoltam azt, hogy rákom van, amikor már parókám volt. Soha. Tudtam, hogy úgy beszélnek rólam, hogy „rákos a Klaudia”, de én magamról nem.

Súlyosan negatív légkör veszi körül ezt a szót, talán nincs másik olyan betegségnév, aminek ennyire rossz lenne a megítélése. A közgondolkodásban a halállal kapcsolódik össze egyértelműen. Ha valakiről meghalljuk, hogy rákos, önkéntelenül mindenki arra gondol, hogy neki vége. Annyira rosszak a tapasztalatok ezzel a betegséggel kapcsoltban, tudjuk, hogy nincs rá gyógymód, egyenlő a halálos ítélettel a kimondása. Rákod van. Ez olyan, mint a végítélet. Van sok más súlyos betegség, amelyek vezető halálok egyébként Magyarországon, pl. szív- és érrendszeri, keringési, emésztőszervi megbetegedések – mégis, ezek hallatán nem gondolunk egyből a halálra. Ha meghalljuk, hogy egy ismerősünknek keringési problémái vannak, vagy gond van a szívével, nem mondjuk rögtön azt, hogy na, neki is annyi, meg fog halni. Ellenben a rák hallatán… Nem mintha egy szívinfarktus kevésbé lehetne halálos, mint a rák.

Úgy érzem, ez egy nagyon kemény, nagyon durva szó. Meg hát eléggé csúnya maga a betegség, a testi – látható – tünetek rémisztőek. És hosszadalmas. Az emberek – joggal és abszolút érthetően – félnek tőle. Egy rettenetesen igazságtalan, alattomos betegségnek tartom. Főként akkor érzem ezt, amikor kicsi gyerekek betegszenek meg benne. Ilyenkor mindig azt kérdezem: - De hát miért? Mit vétett az a gyerek? Nem is hibázhatott még, hiszen alig élt. Nem tehet semmiről. Nincs válasz.

Mindig úgy fogalmaztam, ha erre került sor, hogy van nekem egy betegségem, egy feladatom. Ennyi. Lehet, hogy tudat alatt ezzel a megfogalmazással is tiltakoztam, harcoltam, nem mondtam ki és ezáltal nem adtam meg magam neki. Csapataink harcban álltak/állnak és én vagyok a győztes!