Sokszor
hallottam az elmúlt időszakban azt a daganattal kapcsolatos vélekedést, hogyha
fáj, az jó. Ha nem fáj, akkor az agresszív fajta. Nos, ez nekem nem jött be. Fájt a mellem
igencsak és mégsem volt jóJ A hónaljban lévő daganat pedig
egyáltalán nem volt fájdalmas, és akkor éreztem csak a csomót, ha felemeltem a
karomat a fejem fölé. Ilyenkor a mélyedésben ki lehetett tapintani, nagyjából
akkora volt, mint egy cseresznye. De ezt ne úgy képzeld el, mint egy szabályos
cseresznye formájú, kerek vagy gömb alakú valamit. Nem lehet úgy behatárolni,
hogy az egy szabályos kerek gombóc itt a bőr alatt, nincsenek tisztán érezhető
körvonalai.
Ahogy
kijöttem a biopsziáról, elkezdtem remegni, reszketett kezem-lábam. Valahogy
mindig utólag produkálom ezeket a testi tüneteket, meg a vizsgálatok előtt nem
tudok aludni, de menet közben teljesen nyugodt tudok lenni. Most is azt mondtam
magamnak: - Na, Klaudia, túl vagy rajta, ez is megvolt, minden rendben,
elindultunk az úton! Nem vagy te gyámoltalan, nem kell itt téged kísérgetni!
Erős vagy, megcsinálod!
Ez a bevett
módszer, mindig próbálom így öntögetni a lelket és a bátorságot magamba. Aztán
felültem a buszra és haza mentem. A doki utasítása volt, hogy a vizsgálat után
pihenjek, ne emeljek, ne hajolgassak, semmi fizikailag megterhelőt ne végezzek, másnap a nyomókötést vegyem le. A bemetszésnek a helye megmaradt a
mellemen, majdnem örök emlékként. Amikor levették a mellemet, azzal együtt tűnt
el…
A családomon és két legközelebbi barátnőmön
kívül senki sem tudta, hogy min megyek keresztül, senkinek sem szóltam, hogy mi
van velem. A biopsziát követő napon is bementem dolgozni, mintha mi sem történt
volna. A doki ígérte, hogy megsürgeti a
szövettant, de a két ünnep között biztosan nem lesz meg, hiszen akkor a fű sem
nő ugye.
Karácsony
előtt jártunk, mondhatom, príma volt az időzítésem. Én próbáltam nem ezzel
foglalkozni, a családomra, a velük való együttlétre koncentráltam, a negatív
gondolatokat és érzéseket próbáltam kizárni, igyekeztem nem összeroskadni. A
család azért nem vette ilyen könnyedén, azt hiszem, nekik nehezebb volt,
legalábbis rosszabbul kezelték a helyzetet.
Nyilván
hihetetlennek fogod találni, de egyszer sem jutott eszembe az, hogy lehet, ez
az utolsó karácsonyom. Micsoda?? Hogy én meghalni?? Na, azt már nem! Ez bennem
nem merült fel ekkor egyszer sem, hanem csak egy évvel később, amikor kiderült,
hogy áttét van a májamon. Akkor gondoltam azt, hogy: - Úristen, most már a
májamon is van! Ezzel kész…
De aztán megráztam magam, és azt mondtam: - Na,
nehogy már! Nem fogsz ki rajtam most, hogy már ennyi mindenen átmentem, annyi
mindent megtettem a gyógyulás érdekében, most már nem adom fel!!
Karácsony
előtt leültettem a családot és megkértem őket, hogy csináljuk ezt úgy végig,
ahogy én szeretném! Nem sajnálkozunk, nem siránkozunk, és főként nem temetünk
engem idejekorán! Éljük a napjainkat úgy, mint eddig. És nem akarok senkit
sírni látni, én sem sírok. Megoldjuk és kész! Közösen fogjuk megoldani ezt a
helyzetet. Legfőképpen azért is akartam ezt, hogy a lányok erről az egészről ne
szerezzenek semmiképp tudomást egyelőre! Mivel még én sem tudtam, hogy mi vár
rám, mi lesz velem, és azt szerettem volna, hogy szép karácsonyuk legyen,
ugyanúgy történjen minden, mint máskor is történt. Átéreztem azért a családom helyzetét. Ők a véreim, anyukám, testvérem, szeretnek és aggódnak, féltenek. Ez így
természetes. De nem merülhettünk el a siránkozás és sajnálkozás tengerében.
Úszni kellett az árral.
Nem voltam
azon a karácsonyon az éjféli misén, sőt, azóta sem. Pedig érzem, hogy hív a
Jóisten, hogy legalább egyszer elmenjek és megköszönjem neki. Egyébként meg
mindent mindig megköszönök. Ma reggel is megköszöntem azt, hogy felébredtem,
hogy felébredhettem.
Január 3-án
leltároztunk éppen, amikor hívott a doki a szövettan eredményével. Elmondta,
hogy sajnos rosszindulatú a daganatom, és azonnal, már holnap vár bent a
kórházban. Akkor az egyszer sírtam az elmúlt két év alatt. Sírógörcsöt kaptam,
ilyenek cikáztak a fejemben, hogy kemoterápia… nem lesz hajam… mi lesz velem?
Természetesen
nem derült égből villámcsapásként ért a hír a rosszindulatú daganatról,
tudtam én már ezt, éreztem, hogy baj van. Csak a megerősítés, a tények konkrét
kimondása, mint egy ítélet, úgy zuhant rám a teljes súlyával. De ekkor sem
gondoltam arra, egyszer sem fogalmaztam meg magamban azt, hogy esetleg nem
gyógyulok meg, hogy meg is halhatok, hogy ez egy igen valószínű kimenet. Ellenkezőleg! Éreztem, hogy már jó úton vagyok, tudtam, hogy erős vagyok, megyek és csinálom
és minden rendben lesz! Rendben kell lennie! Az élni akarás erősebb volt,
sokkal nagyobb erő, mint a félelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése