Engem ne sajnáljon senki!

Végigdolgoztam azt a napot, amikor megkaptam a szövettan eredményét. Meg sem fordult a fejemben, hogy akkor én most haza megyek, itt hagyok csapot-papot, mit számít már ez nekem, nem érdekel az egész. A kollégáim, miután megtudták, hogy mi történt, miért sírok, mindenki szörnyülködött és sajnálkozott (tipikus reakció, mit is lehetne ilyenkor mást tenni?), a főnököm mondta, hogy amiben tudnak, segítenek.  Ezt nem sokáig bírtam, ezt a szánakozást, engem ne sajnáljon senki! Miután összeszedtem magam, nekik is mondtam, hogy minden rendben lesz, hagyjuk ezt abba!

Különösen hangzik talán, de én sosem gondoltam úgy magamra, hogy rákos vagyok. Magamban mindig úgy fogalmaztam, hogy van nekem ez a feladatom és ezt én megoldom! Sose tekintettem úgy magamra, a testemre, hogy ott van a bőröm alatt egy daganat, ami rákos. Akkor sem gondoltam azt, hogy rákom van, amikor már parókám volt. Soha. Tudtam, hogy úgy beszélnek rólam, hogy „rákos a Klaudia”, de én magamról nem.

Súlyosan negatív légkör veszi körül ezt a szót, talán nincs másik olyan betegségnév, aminek ennyire rossz lenne a megítélése. A közgondolkodásban a halállal kapcsolódik össze egyértelműen. Ha valakiről meghalljuk, hogy rákos, önkéntelenül mindenki arra gondol, hogy neki vége. Annyira rosszak a tapasztalatok ezzel a betegséggel kapcsoltban, tudjuk, hogy nincs rá gyógymód, egyenlő a halálos ítélettel a kimondása. Rákod van. Ez olyan, mint a végítélet. Van sok más súlyos betegség, amelyek vezető halálok egyébként Magyarországon, pl. szív- és érrendszeri, keringési, emésztőszervi megbetegedések – mégis, ezek hallatán nem gondolunk egyből a halálra. Ha meghalljuk, hogy egy ismerősünknek keringési problémái vannak, vagy gond van a szívével, nem mondjuk rögtön azt, hogy na, neki is annyi, meg fog halni. Ellenben a rák hallatán… Nem mintha egy szívinfarktus kevésbé lehetne halálos, mint a rák.

Úgy érzem, ez egy nagyon kemény, nagyon durva szó. Meg hát eléggé csúnya maga a betegség, a testi – látható – tünetek rémisztőek. És hosszadalmas. Az emberek – joggal és abszolút érthetően – félnek tőle. Egy rettenetesen igazságtalan, alattomos betegségnek tartom. Főként akkor érzem ezt, amikor kicsi gyerekek betegszenek meg benne. Ilyenkor mindig azt kérdezem: - De hát miért? Mit vétett az a gyerek? Nem is hibázhatott még, hiszen alig élt. Nem tehet semmiről. Nincs válasz.

Mindig úgy fogalmaztam, ha erre került sor, hogy van nekem egy betegségem, egy feladatom. Ennyi. Lehet, hogy tudat alatt ezzel a megfogalmazással is tiltakoztam, harcoltam, nem mondtam ki és ezáltal nem adtam meg magam neki. Csapataink harcban álltak/állnak és én vagyok a győztes!

Mammográfiáról, biopsziáról

Augusztus végén már nem halogattam tovább a döntést, időpontot kértem mammográfiára. Persze, még ekkor sem ismertem be 100 százalékosan, hogy baj van, a strucc-attitűd működött még keményen bennem, így az időpont kérésekor nem jeleztem, hogy milyen állapotban vagyok, se azt, hogy nőgyógyász, hőkamerás, mindenki javasolta a vizsgálatot már hónapokkal korábban, aki csak látott. December 20-ra kaptam időpontot.

Decemberre a bal mellem akkorára nőtt, mint egy drágább-méretesebb szilikon cici. A jobb normál méretű maradt. Szemmel látható jelentős eltérés volt a két mellem között, hiszen ekkorra – mint később kiderült – a daganat már 10 centisre hízott. A fájdalom ekkor már folyamatos volt, hullámokban érkezett, állandó lüktetés kíséretében. Magam sem értem, hogy bírtam ezt ki négy hónapon át. Nyilván már ekkor is nagy volt a fájdalomtűrő képességem. Annyira féltem… egyébként ez a fajta félelem nem csökkent az eltelt idő és átélt események után sem. Nem lettem rutinos. Még most is félek. Megyek ellenőrzésre és annyira dobog a szívem, hogy úgy érzem, kiugrik a mellkasomból. Remegek, hogy mi lesz, milyen lesz az eredmény.

A decemberi időpontban ultrahang és mammográfia volt a csomagban, az ultrahanggal kezdtünk. Levetkőztem és lefeküdtem a vizsgáló asztalra, a doktornő rám nézett és láttam az arcán a „Jééézusom” kifejezést. A vizsgálat alatt végig többször is – gondolom önkéntelenül, nem rémisztgetés céljából – mondta, hogy: - „Úristen!” és „Húha”. Csak annyit mondott a vizsgálat végén, hogy nagy a baj, majd átmentünk a mammográfiára. Láttam rajta, hogy nagy baj van, nem is kellett volna mondania.

A mammográfiát egy másik vizsgálóban végzeték, az ultrahang mellett. A doktornő is megkérdezte azt, amit az összes többi orvos megkérdezett, akikkel az elmúlt években találkoztam: hol voltam eddig? Miért nem mentem korábban? Teljesen jogos a kérdés és ott a pont, de már nem tudok mit csinálni. Iszonyatosan nagy hibát követtem el, de változtatni már nem tudok rajta. Mondtam a doktornőnek is, hogy nem tudok mást mondani, mint azt, hogy féltem. Nagyon. Annyira féltem, hogy nem mertem szólni senkinek a környezetemben sem, nem hogy orvoshoz menni. Anyuék teljesen „szétcsúsztak”, amikor kiderült, hogy mi a helyzet velem. Az egész család veszekedett velem, hogy hogyan lehettem ilyen hülye, miért nem szóltam, miért nem mentem orvoshoz, stb. Aztán a következő stáció: magukat okolták, mert nem vették észre, hogy baj van, nem léptek fel erélyesen, stb. Ez nem vezetett sehová. Szépen kértem őket, hogy ne hibáztassák magukat! Egyetlen hibás és felelős van, és az én vagyok. Ez az én testem, az én életem, én felelek a magam egészségéért, nem más.

A mammográfia az egy katasztrófa volt, alig tudták megcsinálni a vizsgálatot. Ez ugye a mell radiológiai vizsgálatát jelenti, a mellszövetről röntgenfelvételt készítenek. A mellszövet meglehetősen sűrű, az optimális eredmény elérése érdekében a mellet két plexilemez közé beszorítják, a lehető leglaposabbra, henger alakúra préselik. Ez egy egészséges mell esetében is meglehetősen kellemetlen, nekem annyira fájt, hogy kicsordult a könnyem. A röntgen asszisztens is megszenvedett, a daganat miatt nehezen boldogult, alig tudta úgy és odahelyezni, ahová és ahogy  kellett, borzasztó volt az egész. Közben egyfolytában elnézést kért, és hogy ne haragudjak, hogy ekkora fájdalmat okoz, de ezt most muszáj, mert másként nem tudják megnézni. 2-2 különböző irányú felvételt készítenek, ez normál esetben nem tart sokáig, de az én esetem minden volt, csak nem normál. Nagyon lassan, kínlódva haladtunk, próbálták úgy csinálni, hogy ne legyen annyira fájdalmas – mérsékelt sikerről számolhatok be. 

A vizsgálat után otthon borogatnom kellett vizes ruhával a mellemet, mert egyrészt bekékült/bevörösödött, másrészt eldeformálódott. A daganat nem olyan laza szövetű, mint a mell, sokkal keményebb – úgy képzeld el, mint egy kis keményebb gumilabdát -, és ahogy azt a kompressziós vizsgálat során összenyomták, deformált, torz alakú lett. A mammográfia végén a röntgen asszisztens igyekezett helyre igazítani a mellemet, nagyon segítőkész volt. Elég vicces lett volna a szituáció, csak nem volt kedvem nevetni. A doktornő javasolta, hogy menjek haza és borogassam, illetve közölte, hogy másnap reggel 8-ra vár biopsziára, nagyon súlyos a helyzet.

Egész éjjel és még másnap is komoly fájdalmaim voltak, nagyon meggyötörte a vizsgálat a mellemet. Emiatt sem tudtam volna aludni, főként, hogy hason alvó vagyok, azt meg ugye nem tudtam, e nélkül is éppen eléggé fájt a mellem. (Miután levették a mellem és begyógyult a seb, nagyon örültem, mikor végre megint hason alhattam.) Hanem ott motoszkált egész éjjel a fejemben a másnap rám váró biopszia. Iszonyúan féltem. Egy percet sem tudtam aludni. Próbáltam meditálni, megbeszéltem magammal, hogy igenis minden rendben lesz, én ezt végigcsinálom, simán bírom, stb.

A doktornő figyelmeztetett, hogy ne autóval menjek, mert nem fogok tudni vezetni a beavatkozás után. Így busszal mentem és egyedül. Ragaszkodtam hozzá, hogy ne jöjjön velem senki. Vettem egy nagy levegőt és bementem a doktornőhöz. Sebestyén Júliának hívják, és csak jót tudok róla mondani. Rendkívül lelkiismeretes, kedves és türelmes orvos. Részletesen elmondta, hogy mi fog történni, mi is az a biopszia (szövetmintát vesznek a daganatból), mit fog csinálni és miért.

Le kellett vetkőznöm derékig, lefeküdtem a vizsgálóra, a jobb oldalamra kellett helyezkednem, szoros közelségben a dokihoz. A bal karomat a fejem fölé kellett emelnem behajlítva, a jobbal pedig erősen leszorítani. Saját magamat fogtam le, hogy ne kapálózzak, ne mozduljak meg hirtelen. A doki kérte, hogy nézzek el az ablak felé. Nagyon szívesen megtettem ezt, eszem ágában sem volt nézni, hogy mit csinál, nem szerettem volna látni se tűt, se szikét, semmit. A vizsgáló be volt sötétítve, a testemet egy éles fényű lámpa világította meg.

 Kaptam egy kis érzéstelenítőt, körbe a mellemnél, éreztem, ahogy megszúr, de nem volt vészes. Aztán a szikével ejtett egy bemetszést a mellen. Erre azért van szükség, hogy szét tudja választani a szöveteket és hozzáférjen a daganathoz. Mindig mondta a doki, hogy mit fog csinálni. A bemetszés előtt is szólt, hogy csinál egy kis rést, hogy a tű bemenjen. Akkora vágást ejtett kb, mint a mutatóujjam körme és kissé kimélyítette. Az eszközt, amivel a szövetmintát veszik, úgy képzeld el, mint egy pisztolyt, aminek a csövéből tű jön ki, nem golyó. Nagyjából 10 centi hosszú a tű, henger alakú, a végén kis karmok vannak, ezek csippentenek ki egy darabot a daganatból, amit elküld a doki szövettani vizsgálatra. Tehát ezzel a pisztoly-szerű tűvel beszúrt a bemetszésen, az ultrahangon közben nézte, hogy mit csinál, hová megy a tű. Amikor eléri a daganatot, akkor belövi. Négyszer lőtt. Nem fájt igazán az első kettő. Éreztem, amit csinál, de csak a harmadik fájt. A bal hónom aljából is vett mintát, ezt már nem is éreztem, és ide csak egyszer szúrt. Szerintem addigra olyan idegállapotba kerültem, úgy felspannoltam magam, hogy már semmi sem fájt. Pedig azt hittem előzetesen, hogy majd ez lesz a rosszabb,  a hónalj, mivel ez eléggé érzékeny terület, innen a gyantázás sem kellemes például. Na, nem mintha más részeken annyira pompás lenne..

Ahol a bemetszést ejtette, oda a doki a vizsgálat végeztével egy nyomókötést helyezett, elég keményen leszorította, összenyomkodta, – ezért mondta, hogy ne menjek autóval, nem fogok tudni vezetni. Jól benyomkodta – gondolhatod, ekkor hogy el volt deformálódva a mellem. Jézusom, hogy nézett ki, mikor két nap elteltével leszedtem róla a nyomókötést… A hónom alját csak leragasztotta, oda nem kellett kötést tenni, mivel ide nem kellett bemetszés sem csinálni, itt csak  célzott és „lőtt” a doki. 

Simán ki lehet bírni, ne ijedj meg! Nem akarok senkit elijeszteni, nem olyan vészes, mint ahogy hangzik. Nem hazudhatom azt, hogy nem fáj, de nem olyan szörnyű, mint első hallásra tűnik. Ez a jelszó: simán ki lehet bírni!!

Február 4. A rák világnapja

Igen, a ráknak is van, tegnap „tartottuk”. Nem tudom, te hogy vagy ezzel, nekem már néha bődületes túlzásnak tűnik, hogy lassan minden napra jut valami megemlékezni való. Van közöttük vicces is, pl. a Ronda Pulcsik Világnapja (december 13), szexuálisan túlfűtött (augusztus 8. a Női Orgazmus Nemzetközi Napja), vagy az úttörő feelinggel átitatott Madarak és Fák Napja (május 10), nekem legalábbis mindig az úttörő csapatversenyek jutnak róla az eszembe. És van ez, a ráké.

 Figyelemfelhívásnak tökéletes, Magyarország élen jár a daganatos betegségeket tekintve. Épphogy lecsúsztunk az öngyilkossági statisztika éléről (hosszú ideig vezettük, aztán Dél-Korea beelőzött), a rákos megbetegedéseket regisztráló listákon lassan az élre törünk. A volt szocialista országok közül - a rákhalálozási arányokat tekintve – Magyarország és Csehország jóval meghaladja az Európai Uniós átlagot, nálunk hal meg a legtöbb férfi tüdőrákban, a nők a leukémiás megbetegedési listát vezetik Európában. Kulcsár Gyula biokémikus, rákkutató szerint ennek egyértelmű, konkrét oka nincs, azonban az élelmiszereket és a levegőt is ellepő kémiai anyagok negatív élettani hatása, valamint a stressz és az emberek általános rossz közérzete, ezen belül is a magyarok általános pesszimizmusra való hajlama valószínűleg hozzájárultak a szomorú helyzet kialakulásához. John Seffrin, az Amerikai Rák Társaság elnöke azt nyilatkozta, hogy a rákot egy egyre terjedő világjárványnak kell felfogni. A WHO adatai alapján valószínűsíthető, hogy 2030-ra a rákos megbetegedések száma 26 millióra növekszik, és 11,5 millió daganatos halál várható. Mindezeket figyelembe véve ma arról fogok mesélni neked, hogy a testedért, az egészségedért te vagy felelős és nincs elvesztegetni való időd!

Én rengeteg időt elvesztegettem, felelőtlen voltam. Húztam, halasztottam a vizsgálatokat, féltem, bepánikoltam. Minden hibát elkövettem, amit el lehetett.

Kora tavasszal történt, hogy a korábbi nőgyógyászom cisztának titulálta a bal emlőmben lévő borsónyi valamit. Én ezt akkor készséggel elfogadtam, meg is nyugodtam talán. Nem fájt egyáltalán, egy apró borsószemnyi volt csupán, egy ideig nem is törődtem vele. De nem múlt el, nem szívódott fel, mint egy jól viselkedő cisztának illendő lett volna, és a tudatalattimból fel-felbukkant időnként a kérdés: mi ez itt? Ismerőseim jártak különféle problémáikkal kineziológushoz, úgy döntöttem, én is megpróbálom.

Így visszagondolva már nekem is nevetségesnek tűnik ez a lépés, de akkor, abban a helyzetben jó ötletnek tűnt. 2 hónapig jártam hozzá terápiára, beszélgettünk, ki kellett öntenem neki a szívemet. Első sorban lelki segítséget kívánt nekem nyújtani, hogy a nehézségeimmel meg tudjak birkózni, a pozitív energiáim szintjét hozzuk fel, a negatívakat vigyük le. Homeopátiás cseppeket is javasolt, amelyek jók nőgyógyászati jellegű problémákra is (anyagi vonzata: csepp 10 ezer, egy kezelés 5 ezer). Most már csak a testemben bízok, senki és semmi másban.

A kineziológus is megerősítette, hogy a bal mellemben van valami, de hangsúlyozta, hogy ne engedjem piszkálni! Valószínűsítette, hogy a párkapcsolati problémáim miatt keletkezett a kis csomó, de ne hagyjam, hogy hozzá nyúljanak az orvosok, mert be fog lobbanni, ha megszúrják a sejteket. Maga a terápia mókásan fog hangzani, ha elmesélem. Lefeküdtem egy ágyra, be kellett csuknom a szemem, beszélgettünk és közben utasított, hogy mit csináljak, például hányszor vegyek levegőt. Nem ért hozzám egyáltalán, valami számomra érthetetlen nyelven motyogott valamit, néha sikongatott, nyögdécselt, ijesztő is volt időnként. Néha ilyeneket is mondott: Hess! A terápia során a lábamtól haladt a fejem felé. Noha nem érintett meg, éreztem, hogy hol jár a testemen, valamilyen elektromosság félét éreztem. Számmisztikát is alkalmazott, a születési dátumom segítségével számolgatott. Az volt az érdekes egyébként, hogy amikor bejelentkeztem és elmentem hozzá, nem mondtam el pontosan a jövetelem okát, nem beszéltem róla, hogy miért fordultam hozzá, mi a problémám. Ő tetőtől talpig leelemzett anélkül, hogy hozzám ért volna és anélkül, hogy bármilyen információt adtam volna magamról. Hihetetlenül pontos megállapításai is voltak egyébként.

A kineziológiai terápia nem tüntette el a csomót, de én még mindig nem léptem rá a helyes útra, tovább vesztegettem az értékes időmet. Mammográfia és biopszia helyett termográfiára, hőkamerás állapotfelmérésre mentem. A hőtérképen kimutatható számos olyan elváltozás, ami még esetleg panaszt sem okoz, láthatóvá válnak a gyulladt területek, gócok, és a daganatos megbetegedés gyanúját is lehet igazolni vagy cáfolni általa. Ez a vizsgálat – a kineziológiai terápiához hasonlóan – fájdalommentes volt, nem volt félelmetes, szemben a mammográfiával például. Ma már tudom, hogy ez volt a  fontos tényező akkor számomra: iszonyatosan féltem. Mindentől. A vizsgálatoktól, a fájdalomtól, a várható eredménytől, mindentől. Nem mertem elmenni, mert arra gondoltam, hogy mi van, ha ez daganat…. Mi van, ha rosszindulatú daganat van a mellemben? Inkább nem akartam tudomást venni róla. Mint egy strucc. Homokba dugtam a fejem és reméltem, ha nem látom a problémát, akkor ő sem lát engem. Ha nem megyek el mammográfiára, akkor nem derülhet ki, hogy daganatom van. Akkor nincs is, ugye??

Azonban a hőkamerás vizsgálat is kimutatta a csomót. Egyébként tetőtől talpig egészséges voltam – a bal mellemet leszámítva és a bal hónaljamat. Ahogy felemeltem a karomat, a doki rögtön szólt, hogy ott is látja, valami van ott is. Ekkorra már megtörtént az áttét is.  Ráírta a papíromra, hogy azonnal szövettan, kontroll vizsgálat szükséges.

Nem mertem elmondani senkinek, hogy mi történik bennem. Féltem. Egy árva szót sem szóltam senkinek. Magamban, belül abban reménykedtem, hogy egyszer csak hopp! El fog múlni, el fog tűnni magától. És minden megoldódik, minden rendben lesz. Semmi baj nem lesz. Ma már tudom, hogy egy ilyen helyzetet segítség nélkül nem lehet megoldani. Én vagyok az iskolapélda: minden létező hibát elkövettem, amit ebben a helyzetben el lehet követni. Te ne ess ebbe a hibába! Nem szabad várni! Nincs várakozási idő! Tapasztalatból mondom: azonnal lépni kell! Tarts önvizsgálatot rendszeresen, járj szűrővizsgálatokra, és ha valami gyanúsat, oda nem illőt, netán fájdalmasat tapasztalsz, azonnal fordulj orvoshoz! És beszélj! Valakinek, akiben megbízhatsz, akire támaszkodhatsz! Soha nem vagy egyedül.