Mammográfiáról, biopsziáról

Augusztus végén már nem halogattam tovább a döntést, időpontot kértem mammográfiára. Persze, még ekkor sem ismertem be 100 százalékosan, hogy baj van, a strucc-attitűd működött még keményen bennem, így az időpont kérésekor nem jeleztem, hogy milyen állapotban vagyok, se azt, hogy nőgyógyász, hőkamerás, mindenki javasolta a vizsgálatot már hónapokkal korábban, aki csak látott. December 20-ra kaptam időpontot.

Decemberre a bal mellem akkorára nőtt, mint egy drágább-méretesebb szilikon cici. A jobb normál méretű maradt. Szemmel látható jelentős eltérés volt a két mellem között, hiszen ekkorra – mint később kiderült – a daganat már 10 centisre hízott. A fájdalom ekkor már folyamatos volt, hullámokban érkezett, állandó lüktetés kíséretében. Magam sem értem, hogy bírtam ezt ki négy hónapon át. Nyilván már ekkor is nagy volt a fájdalomtűrő képességem. Annyira féltem… egyébként ez a fajta félelem nem csökkent az eltelt idő és átélt események után sem. Nem lettem rutinos. Még most is félek. Megyek ellenőrzésre és annyira dobog a szívem, hogy úgy érzem, kiugrik a mellkasomból. Remegek, hogy mi lesz, milyen lesz az eredmény.

A decemberi időpontban ultrahang és mammográfia volt a csomagban, az ultrahanggal kezdtünk. Levetkőztem és lefeküdtem a vizsgáló asztalra, a doktornő rám nézett és láttam az arcán a „Jééézusom” kifejezést. A vizsgálat alatt végig többször is – gondolom önkéntelenül, nem rémisztgetés céljából – mondta, hogy: - „Úristen!” és „Húha”. Csak annyit mondott a vizsgálat végén, hogy nagy a baj, majd átmentünk a mammográfiára. Láttam rajta, hogy nagy baj van, nem is kellett volna mondania.

A mammográfiát egy másik vizsgálóban végzeték, az ultrahang mellett. A doktornő is megkérdezte azt, amit az összes többi orvos megkérdezett, akikkel az elmúlt években találkoztam: hol voltam eddig? Miért nem mentem korábban? Teljesen jogos a kérdés és ott a pont, de már nem tudok mit csinálni. Iszonyatosan nagy hibát követtem el, de változtatni már nem tudok rajta. Mondtam a doktornőnek is, hogy nem tudok mást mondani, mint azt, hogy féltem. Nagyon. Annyira féltem, hogy nem mertem szólni senkinek a környezetemben sem, nem hogy orvoshoz menni. Anyuék teljesen „szétcsúsztak”, amikor kiderült, hogy mi a helyzet velem. Az egész család veszekedett velem, hogy hogyan lehettem ilyen hülye, miért nem szóltam, miért nem mentem orvoshoz, stb. Aztán a következő stáció: magukat okolták, mert nem vették észre, hogy baj van, nem léptek fel erélyesen, stb. Ez nem vezetett sehová. Szépen kértem őket, hogy ne hibáztassák magukat! Egyetlen hibás és felelős van, és az én vagyok. Ez az én testem, az én életem, én felelek a magam egészségéért, nem más.

A mammográfia az egy katasztrófa volt, alig tudták megcsinálni a vizsgálatot. Ez ugye a mell radiológiai vizsgálatát jelenti, a mellszövetről röntgenfelvételt készítenek. A mellszövet meglehetősen sűrű, az optimális eredmény elérése érdekében a mellet két plexilemez közé beszorítják, a lehető leglaposabbra, henger alakúra préselik. Ez egy egészséges mell esetében is meglehetősen kellemetlen, nekem annyira fájt, hogy kicsordult a könnyem. A röntgen asszisztens is megszenvedett, a daganat miatt nehezen boldogult, alig tudta úgy és odahelyezni, ahová és ahogy  kellett, borzasztó volt az egész. Közben egyfolytában elnézést kért, és hogy ne haragudjak, hogy ekkora fájdalmat okoz, de ezt most muszáj, mert másként nem tudják megnézni. 2-2 különböző irányú felvételt készítenek, ez normál esetben nem tart sokáig, de az én esetem minden volt, csak nem normál. Nagyon lassan, kínlódva haladtunk, próbálták úgy csinálni, hogy ne legyen annyira fájdalmas – mérsékelt sikerről számolhatok be. 

A vizsgálat után otthon borogatnom kellett vizes ruhával a mellemet, mert egyrészt bekékült/bevörösödött, másrészt eldeformálódott. A daganat nem olyan laza szövetű, mint a mell, sokkal keményebb – úgy képzeld el, mint egy kis keményebb gumilabdát -, és ahogy azt a kompressziós vizsgálat során összenyomták, deformált, torz alakú lett. A mammográfia végén a röntgen asszisztens igyekezett helyre igazítani a mellemet, nagyon segítőkész volt. Elég vicces lett volna a szituáció, csak nem volt kedvem nevetni. A doktornő javasolta, hogy menjek haza és borogassam, illetve közölte, hogy másnap reggel 8-ra vár biopsziára, nagyon súlyos a helyzet.

Egész éjjel és még másnap is komoly fájdalmaim voltak, nagyon meggyötörte a vizsgálat a mellemet. Emiatt sem tudtam volna aludni, főként, hogy hason alvó vagyok, azt meg ugye nem tudtam, e nélkül is éppen eléggé fájt a mellem. (Miután levették a mellem és begyógyult a seb, nagyon örültem, mikor végre megint hason alhattam.) Hanem ott motoszkált egész éjjel a fejemben a másnap rám váró biopszia. Iszonyúan féltem. Egy percet sem tudtam aludni. Próbáltam meditálni, megbeszéltem magammal, hogy igenis minden rendben lesz, én ezt végigcsinálom, simán bírom, stb.

A doktornő figyelmeztetett, hogy ne autóval menjek, mert nem fogok tudni vezetni a beavatkozás után. Így busszal mentem és egyedül. Ragaszkodtam hozzá, hogy ne jöjjön velem senki. Vettem egy nagy levegőt és bementem a doktornőhöz. Sebestyén Júliának hívják, és csak jót tudok róla mondani. Rendkívül lelkiismeretes, kedves és türelmes orvos. Részletesen elmondta, hogy mi fog történni, mi is az a biopszia (szövetmintát vesznek a daganatból), mit fog csinálni és miért.

Le kellett vetkőznöm derékig, lefeküdtem a vizsgálóra, a jobb oldalamra kellett helyezkednem, szoros közelségben a dokihoz. A bal karomat a fejem fölé kellett emelnem behajlítva, a jobbal pedig erősen leszorítani. Saját magamat fogtam le, hogy ne kapálózzak, ne mozduljak meg hirtelen. A doki kérte, hogy nézzek el az ablak felé. Nagyon szívesen megtettem ezt, eszem ágában sem volt nézni, hogy mit csinál, nem szerettem volna látni se tűt, se szikét, semmit. A vizsgáló be volt sötétítve, a testemet egy éles fényű lámpa világította meg.

 Kaptam egy kis érzéstelenítőt, körbe a mellemnél, éreztem, ahogy megszúr, de nem volt vészes. Aztán a szikével ejtett egy bemetszést a mellen. Erre azért van szükség, hogy szét tudja választani a szöveteket és hozzáférjen a daganathoz. Mindig mondta a doki, hogy mit fog csinálni. A bemetszés előtt is szólt, hogy csinál egy kis rést, hogy a tű bemenjen. Akkora vágást ejtett kb, mint a mutatóujjam körme és kissé kimélyítette. Az eszközt, amivel a szövetmintát veszik, úgy képzeld el, mint egy pisztolyt, aminek a csövéből tű jön ki, nem golyó. Nagyjából 10 centi hosszú a tű, henger alakú, a végén kis karmok vannak, ezek csippentenek ki egy darabot a daganatból, amit elküld a doki szövettani vizsgálatra. Tehát ezzel a pisztoly-szerű tűvel beszúrt a bemetszésen, az ultrahangon közben nézte, hogy mit csinál, hová megy a tű. Amikor eléri a daganatot, akkor belövi. Négyszer lőtt. Nem fájt igazán az első kettő. Éreztem, amit csinál, de csak a harmadik fájt. A bal hónom aljából is vett mintát, ezt már nem is éreztem, és ide csak egyszer szúrt. Szerintem addigra olyan idegállapotba kerültem, úgy felspannoltam magam, hogy már semmi sem fájt. Pedig azt hittem előzetesen, hogy majd ez lesz a rosszabb,  a hónalj, mivel ez eléggé érzékeny terület, innen a gyantázás sem kellemes például. Na, nem mintha más részeken annyira pompás lenne..

Ahol a bemetszést ejtette, oda a doki a vizsgálat végeztével egy nyomókötést helyezett, elég keményen leszorította, összenyomkodta, – ezért mondta, hogy ne menjek autóval, nem fogok tudni vezetni. Jól benyomkodta – gondolhatod, ekkor hogy el volt deformálódva a mellem. Jézusom, hogy nézett ki, mikor két nap elteltével leszedtem róla a nyomókötést… A hónom alját csak leragasztotta, oda nem kellett kötést tenni, mivel ide nem kellett bemetszés sem csinálni, itt csak  célzott és „lőtt” a doki. 

Simán ki lehet bírni, ne ijedj meg! Nem akarok senkit elijeszteni, nem olyan vészes, mint ahogy hangzik. Nem hazudhatom azt, hogy nem fáj, de nem olyan szörnyű, mint első hallásra tűnik. Ez a jelszó: simán ki lehet bírni!!

?.Én??? Azaz: Miért pont Én?

Én is megkérdeztem magamtól számtalanszor azt, amit ebben a helyzetben mindenki megkérdez magától: De miért pont én?? Mint egy rögtönítélő bíróság előtt, soroltam a felmentő indokokat: kérem, én jó ember vagyok, sose bántottam senkit, sportoltam mindig, egész életemben, próbáltam egészségesen étkezni, rengeteg zöldséget, gyümölcsöt fogyasztottam, nem bagóztam, nem ittam életvitelszerűen, kábszert csak a tévében láttam. Nem szívtam el napi egy doboz cigit 20 éven át, nem napi két felessel indítottam a napot, hogy majd másfél liter borral zárjam.  És mégis én lettem rákos. Nincs felmentés.

Rengetegszer gondolkodtam azon, hogy mi vezethetett el idáig, hogy beteg lettem. Sokat tépelődtem ezen, és lassan eszembe jutott minden régen elfelejtett momentum, aminek nem tulajdonítottam korábban jelentőséget, de most más megvilágításba kerültek az események. Úgy gondolom, néhány indokot el tudok különíteni, ami meggyőződésem, hogy elősegítette azt, hogy a rákos sejtek megjelentek, majd szaporodni kezdtek a szervezetemben.

Mivel az én betegségem HER II. hormon pozitív emlőrák, úgy gondolom, nem lett volna szabad fogamzásgátlót szednem (a fogamzásgátlók női hormonokat tartalmaznak, amelyek megakadályozzák a tüszőrepedést és a petesejt beágyazódását). Mielőtt a Nagyobbikkal várandós lettem, előtte nagyjából 7-8 évig szedtem tablettát, majd hosszú évekig nem éltem vele.  Mielőtt a csomó megjelent volna a mellemben, az azt megelőző évben rendszertelenné vált a menstruációm. Mint a mesében, hol volt, hol nem volt. A nőgyógyászom azt javasolta, hogy szedjek fogamzásgátlót újból, az majd szépen helyre rakja, beszabályozza a ritmust. Így is tettem, 3 hónapig szedtem. Talán nem kellett volna. Zsóka később azt mondta, hogy nyilván ez volt nálam a robbanás – de erről majd később.

Arra is gondolok, talán a tejláz is közre játszhatott. Miután megszületett a Nagyobbik, a bal mellemben (amit levettek a daganat miatt) egy év alatt ötször alakult ki mellgyulladás. Öthetes volt a baba, amikor kórházba is kerültem, 8 óránként antibiotikumot kaptam, 40 fokos lázam volt, amit nem tudtak az orvosok levinni, a mellem lufira volt dagadva, géppel szívatták belőle az anyatejet. Borzasztó volt az egész. Egy év leforgása alatt ötször játszódott ez le. Egyszer rákérdeztem a professzor asszonyra az Onkoterápiás Klinikán, hogy nem lehet, hogy az anyatej mindig visszapangott ilyenkor, és tejmirigyek a folyamatos gyulladás következtében bekavartak a sejtosztódásba és rosszindulatú daganatsejtek képződését segítették elő? Nem tudott erre mit mondani. A leggyakoribb válasz egyébként a feltett kérdéseidre: nem tudják biztosan megmondani. Kérdőjelek között éltem onnantól kezdve, ahogy kiderült, hogy daganatom van. Semmi kérdésemre nem adtak konkrét választ, a kulcsszó mindig ez: lehet. Lehet, hogy ez a kezelés erre, így, jó lesz. Lehet. Valószínűleg jó lesz. Erre a típusú betegségre ez a protokoll van kiírva, stb.

Nálam közrejátszottak a lelki tényezők is az egészségügyi faktorok mellett. Azt gondolom, ha az embernek nincs rendben a lelki egyensúlya, akkor könnyebben válik beteggé, adott esetben súlyos beteggé, mint az, aki harmóniában él önmagával és a környezetével. 

 Én mindig úgymond „elfojtottam” magam, minden téren, de a házasságomban főként. Én nem tudtam ÉLNI a házasságomban, ahol mi a férjemmel nem tudtunk úgy kommunikálni, ahogyan szükséges lett volna. Nem tudtuk megbeszélni a dolgokat. Én mindent magamba zártam, ahogy a pozitívumot, úgy a negatívumot is. Arról szólt az életem, hogy meg akartam felelni 100%-ban a férjemnek, a gyerekeimnek, mindent mindig jól akartam csinálni. Amit meg igazán szerettem volna tenni, azt meg magamba zártam, nem szóltam róla senkinek. A sok elfojtás miatt egy idő után már fizikai tüneteket is produkáltam, fulladási rohamok jöttek rám, hatalmas gombócokat éreztem a torkomban, azt hittem, megfulladok. Rengeteget sírtam, de mindezt titokban, éjszaka. Senkinek nem mondtam semmit, jelét semmit nem adtam.

Ma már úgy látom, hogy a testem jelzett akkor, amikor megjelent bennem a daganat. Na, Klaudia, el kell dönteni, akarsz-e élni? Változtatsz vagy viszont látásra! Úgy gondolom, hogy a házasságunk, a közös életünk kommunikációképtelensége is megbetegíthetett. Nagyon szerettem a férjemet, de soha nem beszéltem meg vele, hogy én nem így szeretnék élni. Ahogy van, az nekem nem jó, inkább próbáljuk meg így vagy emígy. A sok magamba fojtott negatív érzés is közre játszott abban, hogy beteg lettem. A lelki tényezők átalakultak fizikai tényezőkké. Ma már így látom ezt. Később szembesítettek azzal, hogy a bal emlő az a párkapcsolat kivetülése, a jobb emlő pedig a családé.

Már nem hibáztatok senkit. Mindenki a maga testéért, a maga egészségéért, a maga életéért felelős.

A kockázatokról és a tünetekről

Ahogy az előzőekben is írtam, nincs konkrét, pontosan meghatározható oka annak, hogy mi okozza a rákot, de befolyásoló, hajlamosító tényezőket meg tudunk jelölni.  Az emlőrák – az eltérő szövetek miatt – elsősorban a nőket sújtja.

 Hajlamosító tényező az életkor: 30 éves kor alatt ritkábban jelentkezik, az életkor előrehaladtával növekszik a kockázat, ahogyan emeli a tétet a dohányzás és az alkoholfogyasztás is. Itt természetesen nem arra gondolok, hogy alkalmanként megiszol egy pohár vörösbort vagy egy pohárka bárakármit. A genetika is befolyásol, ha volt a családodban emlőrákos megbetegedés, ismét léptél egyet előre a kockázati listán. És hát a korábbi megbetegedés: ha az egyik mellben már volt daganatos elváltozás, az 30 százalékkal növeli az esélyét, hogy a másik mellben is kialakuljon. Ez már majdnem all in kategória.

Az önvizsgálat fontosságát nem tudom eléggé hangsúlyozni, ne lógd el, havonta egyszer (legjobb a menstruáció utáni napokban) végezd el!

Az emlőráknak sok megjelenési formája lehet: vannak enyhébb kórjóslatú formái, de vannak nagyon rosszindulatúak is, egyes formái jól reagálnak bizonyos típusú kezelésre, mások kevésbé.

Az enyém: HER II. hormon pozitív emlőrák. Az emlőrákos megbetegedések negyede ilyen, mint az enyém. A HER II. normális mennyiségben a hámsejt növekedéséért felelős, a bőrsejtekben, mirigysejtekben található. Ez felel például az emlő tejtermeléséért. Ha ebből a sejtből túl sok lesz, elkezd gyorsan nőni, osztódni, burjánzani és a végén ott állsz betegen.

De nem minden előjel nélkül! Ahogy megjelenik az első csomó, utána a megbetegedett mell elkezd növekedni, a másik, az egészséges változatlan formában marad.

Mikor én odaálltam a hőtérképes vizsgálaton a kamera elé, a beteg mellem nem csupán nagyobb volt, mint a másik, de elkezdett átalakulni is: behúzódott a mellbimbó például. Ekkor már érkeztek sorban a rák fizikai jelei: narancsos lett a mellemen a bőr, a mellbimbó körüli udvar is beráncosodott, alatta a bőr szintén és el is színeződött, bebarnult. Ez a rész volt a fájdalom forrása. Néha már olyan nagy fájdalmaim voltak – Úristen, hogy mit ki nem bírtam! Így dolgoztam hónapokon át…

Február 4. A rák világnapja

Igen, a ráknak is van, tegnap „tartottuk”. Nem tudom, te hogy vagy ezzel, nekem már néha bődületes túlzásnak tűnik, hogy lassan minden napra jut valami megemlékezni való. Van közöttük vicces is, pl. a Ronda Pulcsik Világnapja (december 13), szexuálisan túlfűtött (augusztus 8. a Női Orgazmus Nemzetközi Napja), vagy az úttörő feelinggel átitatott Madarak és Fák Napja (május 10), nekem legalábbis mindig az úttörő csapatversenyek jutnak róla az eszembe. És van ez, a ráké.

 Figyelemfelhívásnak tökéletes, Magyarország élen jár a daganatos betegségeket tekintve. Épphogy lecsúsztunk az öngyilkossági statisztika éléről (hosszú ideig vezettük, aztán Dél-Korea beelőzött), a rákos megbetegedéseket regisztráló listákon lassan az élre törünk. A volt szocialista országok közül - a rákhalálozási arányokat tekintve – Magyarország és Csehország jóval meghaladja az Európai Uniós átlagot, nálunk hal meg a legtöbb férfi tüdőrákban, a nők a leukémiás megbetegedési listát vezetik Európában. Kulcsár Gyula biokémikus, rákkutató szerint ennek egyértelmű, konkrét oka nincs, azonban az élelmiszereket és a levegőt is ellepő kémiai anyagok negatív élettani hatása, valamint a stressz és az emberek általános rossz közérzete, ezen belül is a magyarok általános pesszimizmusra való hajlama valószínűleg hozzájárultak a szomorú helyzet kialakulásához. John Seffrin, az Amerikai Rák Társaság elnöke azt nyilatkozta, hogy a rákot egy egyre terjedő világjárványnak kell felfogni. A WHO adatai alapján valószínűsíthető, hogy 2030-ra a rákos megbetegedések száma 26 millióra növekszik, és 11,5 millió daganatos halál várható. Mindezeket figyelembe véve ma arról fogok mesélni neked, hogy a testedért, az egészségedért te vagy felelős és nincs elvesztegetni való időd!

Én rengeteg időt elvesztegettem, felelőtlen voltam. Húztam, halasztottam a vizsgálatokat, féltem, bepánikoltam. Minden hibát elkövettem, amit el lehetett.

Kora tavasszal történt, hogy a korábbi nőgyógyászom cisztának titulálta a bal emlőmben lévő borsónyi valamit. Én ezt akkor készséggel elfogadtam, meg is nyugodtam talán. Nem fájt egyáltalán, egy apró borsószemnyi volt csupán, egy ideig nem is törődtem vele. De nem múlt el, nem szívódott fel, mint egy jól viselkedő cisztának illendő lett volna, és a tudatalattimból fel-felbukkant időnként a kérdés: mi ez itt? Ismerőseim jártak különféle problémáikkal kineziológushoz, úgy döntöttem, én is megpróbálom.

Így visszagondolva már nekem is nevetségesnek tűnik ez a lépés, de akkor, abban a helyzetben jó ötletnek tűnt. 2 hónapig jártam hozzá terápiára, beszélgettünk, ki kellett öntenem neki a szívemet. Első sorban lelki segítséget kívánt nekem nyújtani, hogy a nehézségeimmel meg tudjak birkózni, a pozitív energiáim szintjét hozzuk fel, a negatívakat vigyük le. Homeopátiás cseppeket is javasolt, amelyek jók nőgyógyászati jellegű problémákra is (anyagi vonzata: csepp 10 ezer, egy kezelés 5 ezer). Most már csak a testemben bízok, senki és semmi másban.

A kineziológus is megerősítette, hogy a bal mellemben van valami, de hangsúlyozta, hogy ne engedjem piszkálni! Valószínűsítette, hogy a párkapcsolati problémáim miatt keletkezett a kis csomó, de ne hagyjam, hogy hozzá nyúljanak az orvosok, mert be fog lobbanni, ha megszúrják a sejteket. Maga a terápia mókásan fog hangzani, ha elmesélem. Lefeküdtem egy ágyra, be kellett csuknom a szemem, beszélgettünk és közben utasított, hogy mit csináljak, például hányszor vegyek levegőt. Nem ért hozzám egyáltalán, valami számomra érthetetlen nyelven motyogott valamit, néha sikongatott, nyögdécselt, ijesztő is volt időnként. Néha ilyeneket is mondott: Hess! A terápia során a lábamtól haladt a fejem felé. Noha nem érintett meg, éreztem, hogy hol jár a testemen, valamilyen elektromosság félét éreztem. Számmisztikát is alkalmazott, a születési dátumom segítségével számolgatott. Az volt az érdekes egyébként, hogy amikor bejelentkeztem és elmentem hozzá, nem mondtam el pontosan a jövetelem okát, nem beszéltem róla, hogy miért fordultam hozzá, mi a problémám. Ő tetőtől talpig leelemzett anélkül, hogy hozzám ért volna és anélkül, hogy bármilyen információt adtam volna magamról. Hihetetlenül pontos megállapításai is voltak egyébként.

A kineziológiai terápia nem tüntette el a csomót, de én még mindig nem léptem rá a helyes útra, tovább vesztegettem az értékes időmet. Mammográfia és biopszia helyett termográfiára, hőkamerás állapotfelmérésre mentem. A hőtérképen kimutatható számos olyan elváltozás, ami még esetleg panaszt sem okoz, láthatóvá válnak a gyulladt területek, gócok, és a daganatos megbetegedés gyanúját is lehet igazolni vagy cáfolni általa. Ez a vizsgálat – a kineziológiai terápiához hasonlóan – fájdalommentes volt, nem volt félelmetes, szemben a mammográfiával például. Ma már tudom, hogy ez volt a  fontos tényező akkor számomra: iszonyatosan féltem. Mindentől. A vizsgálatoktól, a fájdalomtól, a várható eredménytől, mindentől. Nem mertem elmenni, mert arra gondoltam, hogy mi van, ha ez daganat…. Mi van, ha rosszindulatú daganat van a mellemben? Inkább nem akartam tudomást venni róla. Mint egy strucc. Homokba dugtam a fejem és reméltem, ha nem látom a problémát, akkor ő sem lát engem. Ha nem megyek el mammográfiára, akkor nem derülhet ki, hogy daganatom van. Akkor nincs is, ugye??

Azonban a hőkamerás vizsgálat is kimutatta a csomót. Egyébként tetőtől talpig egészséges voltam – a bal mellemet leszámítva és a bal hónaljamat. Ahogy felemeltem a karomat, a doki rögtön szólt, hogy ott is látja, valami van ott is. Ekkorra már megtörtént az áttét is.  Ráírta a papíromra, hogy azonnal szövettan, kontroll vizsgálat szükséges.

Nem mertem elmondani senkinek, hogy mi történik bennem. Féltem. Egy árva szót sem szóltam senkinek. Magamban, belül abban reménykedtem, hogy egyszer csak hopp! El fog múlni, el fog tűnni magától. És minden megoldódik, minden rendben lesz. Semmi baj nem lesz. Ma már tudom, hogy egy ilyen helyzetet segítség nélkül nem lehet megoldani. Én vagyok az iskolapélda: minden létező hibát elkövettem, amit ebben a helyzetben el lehet követni. Te ne ess ebbe a hibába! Nem szabad várni! Nincs várakozási idő! Tapasztalatból mondom: azonnal lépni kell! Tarts önvizsgálatot rendszeresen, járj szűrővizsgálatokra, és ha valami gyanúsat, oda nem illőt, netán fájdalmasat tapasztalsz, azonnal fordulj orvoshoz! És beszélj! Valakinek, akiben megbízhatsz, akire támaszkodhatsz! Soha nem vagy egyedül.

Intro

Klaudia vagyok, 37 éves, rákbeteg. Gyógyult rákbeteg, egy hosszú út vándora, aki mögött már sok megélt roppant nehéz élethelyzet van, és akire még tennivalók, élni valók és műtétek sora vár.

Miért kezdem el írni ezt a blogot? Nos, mint egy jó irgalmas szamaritánushoz illik, segíteni szeretnék. Amióta harcban állnak csapataink (nekem meg a ráknak) és nyerem a csatákat sorban (na, jó, néha keményen visszaüt), sokan keresnek tanácsért, segítségért, információért. Egyre többen, és ez nekem egyre inkább nehezen kezelhetővé válik. Ezért döntöttem így, hogy megírom a történetemet, hogy ezzel nyújtsak segítséget, információt annak, akinek szüksége van rá. Tehát ezek az írások lesznek a segítő kezek.

A történetem 2011 tavaszán kezdődik. Korábban nem voltak nagy egészségügyi kalandjaim, szültem két egészséges gyermeket, rendszeresen jártam nőgyógyászati szűrővizsgálatra, semmi extra történet. Ezelőtt sosem végeztem magamnak mellvizsgálatot, amit ajánlanak a dokik, hogy rendszeresen ellenőrizzük magunkat.  Egyik este valahogy önkéntelenül nyúltam oda. Nem tudom, talán a sors akarta így. Ekkor még nem fájt, sőt, kellemetlen sem volt. Igazából olyan semmilyen. Csak egyszerűen ott volt valami, a bőröm alatt, egy kis göb, holott korábban nem volt ott és most sem kellene ott lennie.

Elmentem a nőgyógyászhoz, akihez már évek óta jártam, akinél szültem a két lányomat is. Megvizsgált manuálisan, majd annyit mondott: ez ciszta. Ne foglalkozzunk vele, fel is szívódhat, ez igen gyakori, valakinek több is van, stb. Én voltam a hülye, nekem kellett volna kérni, hogy küldjön el műszeres vizsgálatra, ultrahangra, akárhová. De nem tettem. Hallgattam rá. De hát kire hallgassak, ha nem az orvosra, a saját nőgyógyászomra? 2012. január 3-án kaptam meg a biopszia eredményét: 9 centiméter átmérőjű daganat a bal emlőben, 2 centis áttéttel bal hónaljban.