A parókáról

A haj egy nő számára rendkívüli fontosságú tényező. A dús és fényes, erős haj az életerő, a vitalitás, a szexualitás és a termékenység szimbóluma is, nem csupán hiúsági kérdés. A mesékben, a filmekben, a színdarabokban a királylány, a tündérek és a női főhős mindenképpen szép hosszú hajzuhatag tulajdonosa. Látott már valaki kopasz tündért vagy rövid tüsihajú hercegkisasszonyt? Na, ugye! Szerintem a testsúly mellett ez az, amivel soha nincs kibékülve egy nő. Ha egyenes a haj, akkor hullámosat vagy göndört szeretnénk, ha rövid, akkor hosszút, ha barna, akkor szőkét, feketét vagy vöröset, de mindenképp melírt, vagy bármit, csak menjünk azonnal a fodrászhoz, mert ez így béna, ronda, öregít, és hogynézekkitejóistenJ

Mindig szép hajam volt és hosszú, félhosszú, mikor hogy. Mielőtt kihullott volna, lapockáig ért, dús volt és erős… Nyáron melíroztattam, biztosan ebben is a sors keze volt, hogy most csináld Klaudia, nem baj, ha tönkreteszi, úgyis nő majd új hajad.

A Professzor asszony már rögtön az első találkozásunkkor írt fel nekem receptre parókát, amit a gyógyászati segédeszközöket árusító boltban lehetett kiváltani, így az eredeti ár töredékét kell csupán fizetni, nagyjából 5-6 ezer forintot. Egy tisztességes paróka meglehetősen drága mulatság. Noha nagyon drasztikusnak tűnik ilyen hamar megejteni ezt a lépést, már az első orvos-beteg találkozáskor ezzel indítani, de nagyon hamar szükség lesz rá, így ésszerű, ha hamar túlesünk ezen. A nővérem elkísért az üzletbe is, ahogyan végig, az egész betegség alatt, mindenhová. Az üzletben a „próbafejeken” ott voltak a parókák, nézegettem őket, próbálgattam, vizsgáltam magam a tükörben. Elég morbid helyzet, ha nem próbálod lazábban venni, nagyon tud fájni...

Nem volt egy barátságos életérzés új hajat választani magamnak, miközben pontosan tudtam, hogy az a szép hosszú haj, amit most a tükörben látok, néhány nap és már a múlt. Igyekeztem megkönnyíteni magamnak ezt a szituációt és egy nagyon vagány, tépett frizurájú parókát választottam. Nem akartam hosszú hajút választani, azzal úgy saccoltam, jóval több lenne a gond meg a nyűg, mint aminek a menedzseléséhez most kedvet érzek. Próbáltam olyan színűt keresni, mint a saját hajam, ez lényegében sikerült is. Feltekertem kontyba a hajam és próbáltam. Odaigazítottam a hajam vonalához, de bárhogy is erőltettem, hogy stabilan álljon, csak mozgott a vendéghaj. Ahogy fordítottam, megmozdítottam a fejem, elmozdult kissé a paróka is minduntalan. Hamar rájöttem, hogy olyan nincs, hogy 100%-ban komfortos érzés legyen, mintha a saját hajad lenne a fejeden.

Egy idő után a paróka elhasználódott, a szilikonos/gumis rész egy kicsit megnyúlt,  hiába mostam azzal a samponnal és kezeltem azzal a kondicionálóval, amivel a saját hajamat is korábban. Gondoztam én nagy igyekezettel, még parókatartót is vásároltam neki, de egy idő után eltöredezett, és seprűs lett a vége. Mikor észrevettem az állagromlást, rájavítottam, kicsit megnyírtam ollóval.  Ugyanúgy kell gondozni, mint a saját hajat. Megmostam, kondicionáltam, kinyomkodtam, kirázogattam, rátettem a parókaállványra, eligazgattam és szobahőmérsékleten egy éjjel alatt megszáradt.

Morbiditás kettő: megvettem az új hajamat, szatyorba tettem és haza vittem. 100%-ban emberi hajból készült. Tehát haza fuvaroztam valakinek a haját, hogy innentől kezdve engem szolgáljon, az én fejemen legyen, mivel az enyém napok kérdése és a szemetesben fog kikötni.

Az első kemoterápiás kezelés után egy héttel a hajam csomókban kezdett hullani. Beletúrtam a hajamba és egy maréknyi maradt a kezemben azonnal. Ebbe hamar belefáradtam, és a férjem egy hajnyíró géppel majdnem kopaszra nyírta. Először egy pici hajat hagytunk, de folyton tele volt ezzel is a párna, ez a pici is  úgy hullott ki, hogy elegem lett az egészből és másodszori nekifutásra kopaszra nyírtuk. Úgyis kihullik, akkor mi értelme?

Nem sírtam. Amikor a férjem nyírta a hajamat, nagyokat nyeltem, de nem sírtam. Viszont innentől kezdve nem néztem tükörbe. Mi az Istennek nézzek én tükörbe?? Nem nézek, nem érdekel! De tudtam biztosan, hogy egyszer ennek vége lesz, ezt meg kell csinálnom, de meggyógyulok és újra lesz hajam!

A másik dolog, ami miatt pluszban kellemetlen volt ez az egész, hogy nagyon fázott a fejem. Teljesen új, roppant különös tapasztalat volt ez, soha nem történt ilyen velem korábban. Január végén jártunk, amikor hullani kezdett a hajam és lenyírtuk. Ebben az évben kemény, hosszú és nagyon hideg volt a tél, sokszor esett a hó, nekem meg borzasztóan fázott a fejem. Nemcsak kint az utcán, de otthon, a lakásban is. Mindenhol és mindig. Sapkában aludtam, mivel éjjel is annyira fázott a bogyóm, hogy képtelen voltam elaludni.

Otthon kendőt használtam. A lányok nagyon nehezen barátkoztak meg ezzel az új helyzettel. A Nagyobb szegénykém azt mondta először: - Anya le ne vedd a kendőt!! Láttam rajtuk, hogy ez ijesztő, visszataszító számukra. Nagyon nehéz volt ez nekem. De aztán lassan megszokták, és egyszer szólt a Nagyobb: - Anya, nem kell felvenned a kendőt! Mondjuk, a lányoknak volt annyi helyzeti előnyük, hogy az apjuk is kopasz. Lehet, hogy könnyebb volt úgy lerendezni magukban a dolgot, hogy Apa kopasz, na, jó, most Anya is az egy kicsit.

Eleinte nagyon furcsa volt viselni a parókát, és tartottam is attól kezdetben, hogy így menjek emberek közé. Az járt a fejemben, hogy biztosan mindenki látja, hogy ez paróka, azonnal mindenki tudni fogja, hogy rákos vagyok, szinte ordítani fog rólam, olyan lesz, mint egy stigma. Volt is ilyen eset egyébként. A rák nagyon tud látszani, paróka ide vagy oda. Főként akkor, mikor jönnek a kísérő tünetek, a hólyagosodás, a szemöldök és szempilla kihullása, stb. A testen iszonyú gyorsan megjelenik a kemó minden következménye, öli a testet a méreg. Az út hosszú és rögös, de sosem szabad feladni!

Alternatív gyógymódokról

A nővéremék egyik ismerősétől hallottam először egy fővárosi egészségügyi központról, ahová az ismerős a bőrproblémáival járt. A nővéremtől tudta, hogy milyen betegséggel küzdök, és megkérdezte, hogy miért nem megyek el én is ide és teszek egy próbát.

Hétfőn kellett a professzor asszonynál jelentkeznem az onkoterápiás központban, előtte szombaton elmentünk ebbe az egészségügyi centrumba, vittem magammal a biopszia és az ultrahang eredményeimet is. Emlékszem, éppen egy festés kellős közepén tartottak, de fogadtak. A tulajdonos foglalkozását tekintve biokémikus, rákkutató volt, ő maga is rákbetegséggel küzdött. Miután meggyógyult, megnyitotta azt a központot.

Először egy állapotfelmérést végeztek, ez nagyjából 3 órán keresztül tartott, a szervezet diszharmóniájának feltárása volt a cél. Ez többféle vizsgálatot is magában foglalt, pl. hőtérképes EKG-t, olyan vérvizsgálatot, amihez nem szúrnak meg (non-invazív), valamint Electro Interstitial Scan géppel végzett vizsgálatot, ami egy számítógép alapú 3D-s, az egész testről képet alkotó vizsgálatot jelent. Ez olyasmi, mint az EKG – vizsgálat. Bevizezte a doki a csuklómat és a bokámat, és elektródákat, tappancsokat csíptetett rá, amelyek színes vezetékekkel egy laptophoz voltak csatlakoztatva. Vizsgálat közben figyeltem a monitort, ahogy megrajzolta a testem körvonalait, ahol éppen tartott az elemzésben, és írta ki az értékeket. Ezzel a vizsgálati módszerrel következtetni lehet a szervezet rendellenes működésére, gyulladásra, gócokra, megmutatja pontosan a szervezet aktuális állapotát. A vizsgálat idején 34 éves voltam, a gép megrajzolta a biológiai koromat is: 37 éves kornak megfelelő általános állapotban voltam. A funkcionális állapot mutatóim a béka feneke alatt voltak majdhogynem, a szervezetem adaptációs szintjét harminc százalékosra becsülte, a pszichoemocionális állapotom még ennél is gyatrább volt, idegi túlterhelés és halmozott kimerültség jeleit mutattam, az energiaellátásom szintje alacsony volt, a tartalékaim is csekélyek voltak.

Ebben a központban holisztikus szemléletet képviselnek, összevonják a hagyományos és az alternatív orvoslást az optimális eredmények elérése, a gyógyulás érdekében. Azt nem állították egy szóval sem, hogy meg tudnak gyógyítani, csak azt, hogy hozzá tudnak segíteni a gyógyuláshoz, de ehhez nekem oda kell állni 100 százalékosan a startvonalra. El kell döntenem, hogy végigcsinálom-e, mert ha nem állok ott teljes mértékben, akkor ők hiába tesznek bármiféle erőfeszítéseket, az felesleges lesz. Nem kuruzslók gyülekezete ez a hely, nem ígértek csodálatos és azonnali gyógyulást! Azt sem mondták, hogy ne menjek kemoterápiára vagy sugárkezelésre, ne vessem alá magam az intézményes gyógyítási eljárásoknak. A kemóval, a kórházi terápiával együttes alkalmazást javasolták. Meggyőződésem, hogy ha ezekre a terápiákra nem járok, nem szedem az étrend-kiegészítőket, a vitaminokat (többek között Procont, Ergeron, Revitasol, Resveratrol, Szubalin készítményeket szedtem), és nem tartom be a táplálkozási tanácsokat, sokkal rosszabbul viseltem volna a kemót és nem ilyen lett volna az egész gyógyulási folyamatom. Az állapotfelmérés során A-tól Z-ig felmértek, és ami nagyon fontos, éreztem a bizalmat, hogy jó helyen vagyok, itt nekem tudnak segíteni!

Biorezonanciás kezelésekre jártam ide innentől kezdve, 5 hónapon át, hetente egyszer. Tudom, a BR kezelésről sok vita folyik, sokan áltudományosnak vagy éppen hatástalan hókuszpókusznak tartják, vérmérséklettől függően. Én adtam neki egy esélyt. A kezelés menete úgy nézett ki, hogy egy ágyra kellett feküdnöm, pihenni, relaxálni. Elektródákat csatoltak rám, az elektródákon keresztül a berendezés mikroimpulzusokat küld a bőr felszínére, ahonnan bejut a szervezetbe, minden egyes sejtbe.  A sejtek 'barátként' azonosítják a berendezés impulzusait, és válaszolnak, rezonálnak a berendezés mikroingereire. Ezzel a technológiával fel lehet erősíteni egyes szervek működését.

A kezelések személyre szabottak voltak, átlagosan 45-60 percig tartottak. Közben halk, kellemes zene szólt, néha el is aludtam. A kezelés során méregtelenítették a szervezetemet, de javasolták az akupunktúrás kezelést is, arra is jártam. Én igazán mindent megpróbáltam.

Minden héten, amikor mentem a BR kezelésre, a kineziológusnál is eltöltöttem egy órát, aki a lelki egyensúlyom helyreállításán és egyensúlyban tartásán fáradozott. Nagyon sokat segített ő is. Feltártuk együtt a múltamat, régi eseményeket; olyasmi volt ez, mintha egy pszichológussal beszélgettem volna. Arra kért, hogy engedjek el minden negatív dolgot, például a haragot. Megtanított egy módszerre, amit aztán gyakran használtam is, nagyon hasznos volt ez is. Az volt a lényege, hogy égessem el mindazt, amit nem akarok többé, hogy az életem része legyen, amit nem szerettem, mindent, ami negatív hatással volt vagy van rám. Azt javasolta, hogy képzeljek el egy tábortüzet, bárhol a világon, ha nekem a tengerparton tetszik, akkor ott. Vizualizáljam azt, ahogy erre a tűzre rádobok mindent, amitől meg akarok szabadulni. És miközben rádobom a számomra haszontalan, felesleges és káros dolgokat, közben mondjam magamban, hogy ezt meg ezt a dolgot elégetem, mert nem akarom látni többé az életemben! Megcsináltam. Megtanított arra is, hogy a jó dolgokat felszínre hozzam, megőrizzem. Nem csupán a testemmel foglalkoztak, de a lelkemmel is. Rengeteget segítettek rajtam.

Rendkívül hangsúlyos terület volt az étkezés. Azzal kezdték, hogy elmondták, mit ehetek és mit nem. Az étrendemen radikálisan kellett változtatnom, emellett étrend-kiegészítőket javasoltak, nagyjából 15 félét. Egész napos program volt, egyiket evés előtt, másikat evés után kellett szedni, egyiket délelőtt, másikat délután – csak győzzem észben tartani! Ezek pótolták azokat az enzimeket és szükséges egyéb vitaminokat, anyagokat, amelyekhez másként nem jutottam volna hozzá a drasztikusan megváltoztatott étrendemmel. Segítették az immunrendszerem működését, amit ugye a kemó pusztított. Ezeknek az étrend-kiegészítőknek köszönhettem, hogy nem voltam gyenge, nem voltam rosszul, nem hánytam és fetrengtem kínok között napokon-heteken át, mint annyi más sorstársam. BR kezeléssel az étrend-kiegészítők és vitaminok hatását is fokozták, rádolgoztak, úgymond „beledolgozták” a szervezetembe, ezáltal hatékonyabbá vált a kezelés.

Az étrenddel kapcsolatosan határozott álláspontjuk volt: semmi hús! Januártól májusig egy gramm húst sem fogyasztottam, se húskészítményt. Ajánlották viszont a szalonnát. A sima, egyszerű, fehér zsírszalonnát – nem ám kolozsvárit, vagy füstölt-főtt császárt! Tejterméket csak kecskétől származót, kecsketej, kecskesajt jöhet, más tejféle, tejtermék nem! Elmondták, hogy milyen zöldségeket és gyümölcsöket javasolt fogyasztani; cukrot, fehér lisztet, konzerveket, felvágottat nem ehetek a kezelés alatt. A cukor a fő ellenség, mivel ez a rákos sejtek fő tápláléka.

(Zárójelben elmesélem, hogy nagyon édesszájú vagyok. Mostanában egyre többet bűnözök is, anyukám agyoncsapna, ha tudná. Mokka-szelet a Gábrielben, hmmmm.. Havonta egyet meg szoktam enni – így bűnözök én. Na, meg néha a kakaós csiga. Nagyon nehéz megállni, hogy ne egyek sütit. A csokit teljes mértékben kiiktattam az életemből, pedig korábban, a betegségem előtt táblaszámra tudtam enni. Most lazán megállom, hogy ne egyem. De a süti, na, az más kávéház! Tegnapelőtt megettem egy kanál Nutellát. Iszonyúan kívántam az édességet, de nem volt otthon semmi. Semmit nem tartok otthon, hogy ne legyen kísértés. Szegény lányok, annyira sajnálom őket emiatt! Borzasztóan kívántam az édességet, nem is tudtam másra gondolni. Kutakodni kezdtem a lakásban és mikor megláttam a Nutellás üveget, olyan heves szívdobogásom lett, mintha valami hihetetlen gyönyörű, csodás, felejthetetlenül izgalmas élményben lett volna részemJ A legkisebb otthon fellelhető kanállal és csak egy pici falatot ettem belőle, de én ettől a kicsitől is határtalanul megnyugodtam.)

Szóval se kávé, se süti, se semmi, xilitet (nyírfacukrot) használhattam csupán.  Kiemelték, hogy ezt nagyon fontos betartani, hogy hozzásegítsem magam a betegség-feladvány megoldásához és meggyógyulhassak! A süti mellett kávézni is nagyon szerettem korábban. Egy idő után ganodermás kávét lehetett már inni (ganoderma gomba kivonatot tartalmaz), de minden nélkül, csak úgy „mezítláb”. Céklaport is fogyaszthattam, dobozban volt a szárított cékla, vízzel kellett felhígítani és úgy elfogyasztani, meg volt adva, hogy naponta pontosan mennyit kell meginnom belőle. Hasznos volt a répalé homoktövissel is. A nővéremék ekkor is mellettem álltak, ők segítettek anyagilag is. Mondták, próbáljuk meg, hátha segít ez a kezelésforma is.

A nagyon spártai étrendjavaslatot szigorúan betartottam végig a kezelések alatt. Olyan iszonyatosan nagy önfegyelmem lett egyszeriben, hogy simán kibírtam, ehették előttem a tortákat, mindenféle finomságokat akár. Anyukám mindig sajnált, a családi ebédek alkalmával és mindig mondta, hogy: - Jaj, szegény kislányom, de rossz lehet most neked! De nem volt az. Ettem a kis párolt zöldségemet, meg a leves levét. Anyukám igyekszik a mai napig a kedvemben járni, és abból, amit ehetek, pl. tönkölylisztből készít nekem finomságokat. Fűszereket sem ehetek, Vegeta, ilyesmi felejtős, a bioboltban veszek szárított zöldségeket (VEGA), azt használjuk.  Meg Himalája sót. Rózsaszínű. Eléggé viccesen néz ki. Most már negyedannyi önfegyelmem sincs, de akkor! Hegyeket tudtam volna elmozdítani!  Rá se néztem semmire, ami tiltott volt – gyakorlatilag minden az volt egyébként -, csak egy dolog vezérelt: hogy meggyógyuljak! 

Fehér – piros – fehér: a kemoterápia színei

Ahogy a biopsziát végző doktornővel megbeszéltem, másnap felkerestem a kórházban az onkológust, aki sok új információval nem tudott már szolgálni nekem. Ő is csak annyit mondott, hogy a helyzet nagyon súlyos, kemoterápiára van szükségem, majd az egyetemi klinika onkoterápiás központját vezető professzor asszonyához irányított. Kért nekem időpontot is: január 4.

A nővérem jött velem, a rendelőben „ezren” ültek, és ott találkoztam egy kisfiúval, aki hihetetlen erőt adott nekem, anélkül, hogy tudott volna róla. A váróteremben volt egy hatalmas akvárium (ez amolyan „kötelező” kellék az orvosi várókban, nyugtatja az idegeket a megfontoltan úszkáló színes halak látványa), a kisfiú halakat nézegette. Beteg volt, már nem volt haja sem, kendőt viselt a fején, de mosolygott szívből, ahogy nézte a halakat. Látszott rajta, hogy örül a halak és a nagy akvárium látványának. Azt mondtam magamnak, ahogy figyeltem a kisfiút: - Na, Klaudia, te ezt simán végigcsinálod! Ha ő, ez a kisfiú is megcsinálja, kibírja, akkor te pláne!!

Amikor sorra kerültem, a professzor asszony is megvizsgált, megnézte a mellemet, átolvasta a leleteimet, a szemöldökét húzogatta nagyjából a haja vonaláig. Minden orvos, akivel összehozott a sors, hasonlóképpen viselkedett ebben a szituációban. Vettek egy mély levegőt, sóhajtottak egyet és úgy vágtak bele. Az volt az érzésem, hogy mindig rákészültek a mondatra, hezitáltak, hogy is mondják, hogy kevésbé legyen fájdalmas vagy drámai a bejelentés. Ő is azzal kezdte, hogy ez nagyon súlyos állapot, de mivel ez HER II+ típusú emlőrák, így van jó hír is, van rá egy kezelés, ami szerinte jó lesz számomra is. Természetesen ő is „leszidott”, hogy hol voltam eddig, és miért nem jöttem korábban? Mivel ezt már nem először hallottam és egyébként teljesen jogos is, én is tudom mindezt, mondtam a professzor asszonynak, hogy én ezt a sopánkodást már nem szeretném hallgatni, hogy miért nem ekkor meg akkor jöttem, meg ez lett volna ha…, az lett volna, ha…. Nem vagyok már kíváncsi a múltra, mert nem tudok rajta változtatni! Most vagyok itt, most mondja meg, hogy mit csináljak! Itt vagyok és én meg fogok gyógyulni! Én rá akarok lépni az útra! Nekem céljaim vannak, gyerekeim vannak, fiatal vagyok, és még élni akarok! És én ezért mindent meg fogok tenni, ígérem! Gyerünk, csináljuk, most már ne húzzuk az időt!

Megállapodtunk és rátértünk a technikai részletekre. Elmondta, hogy a HER II + emlőrák egyik kezelési módját fogjuk alkalmazni, ez a  neoadjuváns TEX protokoll, operálható emlőrák esetén használatos. Ebből kell felvennem majd hatot, figyelmeztetett, hogy eléggé durva lesz, háromhetente fogok kapni egyet, előtte – utána vérvétel szükséges, közben folyamatosan véralvadásgátlót fogok kapni. Fél éven át kaptam, minden nap a hasamba az injekciót. Ez azért szükséges, hogy ne kapjak trombózist, amit okozhat a terápia.

A kezelések megkezdése előtt vagy fél tucat vizsgálatra kellett elmennem: szívultrahang, mellkasröntgen, hasi ultrahang, EKG, teljes laborvizsgálat és csontizotóp, majd ezek eredményeivel január 16-án reggel 9-re kellett a kijelölt kezelőorvosomnál jelentkeznem. 

A csontizotóp eléggé hosszadalmas vizsgálat, az a célja, hogy kiderítse, a daganat megtámadta-e a csontokat is. Intravénásan izotópot kaptam, majd 3 órát ott kellett ülnöm egy elkülönített váróban, közben sok folyadékot kellett innom, hogy az izotóp szétterüljön a szervezetemben. Aztán behívtak, befeküdtem a gépbe – olyasmi, mint az MRI, minden fémet tartalmazót le kellett vennem, ékszert, órát, övet, stb. Levetkőzni nem volt szükséges, csak a nadrágot kigombolni. Az első vizsgálat egy órán át tartott, nagyon lassan pásztázott végig alul-felül egy gamma –kamera, ami a testemből érkező gamma sugarakat fogta fel, továbbküldte a számítógépbe, ami megrajzolta az eredményt. Kényelmetlenül közel mozgott hozzám ez a kamera, végig csukott szemmel feküdtem, alig vártam, hogy vége legyen. Amikor befejeződött a vizsgálat, kaptam egy képet, amin úgy néztem ki, mint a megboldogult emlékű Samu, a csontváz az általános iskolai biológia szertárban.  Az eredmény azt mutatta, hogy a bal térdem fölött a combcsontomban van egy nem körülhatárolható góc, ezt kell félévente ellenőrizni. De nem csinál semmit, csak ott ül és figyel. Nincs semmi eltérés, nem változik. Kérdezte a doki, hogy volt-e eltörve a lábam. Azt éppen nem, de egyszer emlékszem nagyon megütöttem az útpadkában, plusz kézilabdáztam sokáig, bármikor megsérülhetett. Egy erősebb ütés is okozhat ilyen tünetet – erre meg számtalan esélyem volt az elmúlt 10-20 évben. Arra gondolok, hogy amikor megütöttem, a csontnak a szerkezete egy picit roncsolódott, megváltozott, ezt mutatja ki a csontizotóp vizsgálat.

A véreredményben egy rossz érték volt, a süllyedési sebesség a megengedett érték duplája volt, a többi vizsgálat eredménye rendben volt. A professzor asszony N. Alízt jelölte ki számomra kezelőorvosként, aki egy rendkívül kedves, jól felkészült, nagyon empatikus és lelkiismeretes orvos, ő vitte végig velem a hat kemoterápiát. Nagyon szoros orvos-beteg kapcsolat alakult ki közöttünk a kezelések során. Tökéletesen megbíztam benne, a szaktudásában, értékeltem emberségét.

A Nőgyógyászati Klinika harmadik emeletén lévő onkológián kaptam a kezeléseket.  A doktornőnél reggel 8-kor kezdtem a napomat. Vittem a papírjaimat, a vérvétel és a szívultrahang eredményét minden egyes kezelés előtt. A kemó nagyon durva beavatkozás, rettentően igénybe veszi az egész szervezetet, a szívet is. Nekem mindig azt mondták a vizsgálatot végző dokik, hogy az én szívem rendben van, kibír mindent. A kemó kegyetlen, pusztítja a jó sejteket is a rossz mellett, visz mindent, takarít mindent, ami az útjába kerül.

A kemoterápiás kezelésnek az volt a célja, hogy a mellemben lévő daganatot zsugorítsák, hogy operálhatóvá váljak. Egész napos elfoglaltság ez a kezelés, reggel 8-tól délután 5-ig is eltarthat az egész procedúra. A doktornő megvizsgálta minden egyes alkalommal a mellemet, a hónaljamat, a hasamat, megmérte a vérnyomásomat, megkérdezte van-e valami panaszom, megnézte a leleteket, hogy állnak a vörös és fehérvérsejtek, aztán ha minden rendben volt, megrendelte az én személyre szabott kemómat. Várni kellett rá, gyakran 2-3 órát is, mire meghozták. Nem tudom honnan, hol készítették, sosem kérdeztem meg. Be volt fóliázva, még napfény sem érhette és csak a nevem volt rajta és a születési dátumom, semmi más. Mindig beazonosítottak, megkérdezték, hogy hívnak, mikor születtem, hogy biztosan a sajátomat kapjam meg. Ettől függetlenül – fő a biztonság – ellenőriztem én is mindig, hogy az én nevem áll-e rajta.

Egy kezelés alatt 3 üveg infúziót kaptam. A két szélső fehér színű volt, valamilyen sóoldat lehetett, amivel átmostak, a középső piros színű volt. Ebben volt a cucc. Csak az 5-6 óra hosszát tesz ki, amíg a három palack lecsöpög (volt, amikor már nem bírtam „tűvel-cérnával” és amikor kimentek a nővérek, kicsit feltekertem a srófot, hogy gyorsabban folyjon le. Mikor észrevették, ki voltak akadva, hogy mit csinálok?? Mondtam, hogy nekem megy a buszom, nem érek rá itt egész napJ) Mindhármat felakasztják az infúziós állványra és szépen sorban lecsorognak. Fehér –piros - fehér. Ez a három szín maga a terápia. Koktélnak hívtam őket, a középső úgy nézett ki, mint egy nem spórolósan elkészített Tequila Sunrise. Soha nem kérdeztem meg, hogy mi van az üvegben, inkább tudni sem akartam. Egyet akartam csak, hogy gyógyítson meg! Amikor bekötötték az elsőt, nos … voltak érzések. Rossz volt. Ahogy elkezdett folyni lefelé, már éreztem…

Van külön egy kórterem, ahol nagy bőr fotelek és ágyak vannak, itt kapjuk a kemót. Választhatsz, hogy fotelt vagy ágyat szeretnél inkább. Én mindig fotelt választottam. Mindig tettem párnát a fenekem alá, mert az ülőgumóim teljesen elzsibbadtak a sok órán át tartó üléstől. Egy idő után már minden póz kényelmetlen. A fotelnek van kartartója is, párna került a karom alá is, ez is zsibbadós terület. A fotel mellett álltak az infúziós állványok és mindenkinek sorban kötötték be a saját üvegét. Kialakult egy jó kis csapatunk a kezelések során, akikkel sokat beszélgettünk a hosszú órák alatt. Megegyeztünk, hogy a betegségről nem, minden más egyébről beszélhetünk. Unokákról, gyerekekről, sütésről, főzésről, bármiről. Egy időben jártunk a kezelésre mindig, csak nők voltunk, de nem csupán emlőrákos. Az én korosztályom és főként idősebb nők (50-60-70 évesek) alkották a csoportot. Természetesen az elkerülhetetlen, bármennyire is fogadkoztunk, hogy szóba kerüljön a betegség, az aktuális állapot, a félelmek. Amikor már nem bírtam tovább hallgatni, bedugtam a fülembe a fülhallgatót, és meditációs gyakorlatokat, agykontrollt és zenét hallgattam. Volt olyan is, hogy elaludtam a kezelés alatt, már rég lefolyt a kemó, én meg csak álmodtam. A nővérem mindvégig ott ült mellettem.

Tisztában voltam vele, hogy a betegek jelentős többségét nagyon megviseli maga a kezelés, rengeteget szenvednek alatta/utána. Engem nem gyötört meg, egyszer hánytam összesen a hat kezelés alatt. Volt olyan betegtársam, aki a kemó után négy napig nem tudott felkelni az ágyból, annyira rosszul volt. Meggyőződésem, hogy azért hordtam ki lábon és ilyen könnyedén az egész terápiát, mert az alternatív kezelés segített. Még a kemó megkezdése előtt elmentünk a nővéremmel egy fővárosi egészségügyi központba. Rengeteget köszönhetek nekik, sokat segítettek, megkönnyítették az egész borzasztó terápia elviselését. KÖSZÖNÖM!

Engem ne sajnáljon senki!

Végigdolgoztam azt a napot, amikor megkaptam a szövettan eredményét. Meg sem fordult a fejemben, hogy akkor én most haza megyek, itt hagyok csapot-papot, mit számít már ez nekem, nem érdekel az egész. A kollégáim, miután megtudták, hogy mi történt, miért sírok, mindenki szörnyülködött és sajnálkozott (tipikus reakció, mit is lehetne ilyenkor mást tenni?), a főnököm mondta, hogy amiben tudnak, segítenek.  Ezt nem sokáig bírtam, ezt a szánakozást, engem ne sajnáljon senki! Miután összeszedtem magam, nekik is mondtam, hogy minden rendben lesz, hagyjuk ezt abba!

Különösen hangzik talán, de én sosem gondoltam úgy magamra, hogy rákos vagyok. Magamban mindig úgy fogalmaztam, hogy van nekem ez a feladatom és ezt én megoldom! Sose tekintettem úgy magamra, a testemre, hogy ott van a bőröm alatt egy daganat, ami rákos. Akkor sem gondoltam azt, hogy rákom van, amikor már parókám volt. Soha. Tudtam, hogy úgy beszélnek rólam, hogy „rákos a Klaudia”, de én magamról nem.

Súlyosan negatív légkör veszi körül ezt a szót, talán nincs másik olyan betegségnév, aminek ennyire rossz lenne a megítélése. A közgondolkodásban a halállal kapcsolódik össze egyértelműen. Ha valakiről meghalljuk, hogy rákos, önkéntelenül mindenki arra gondol, hogy neki vége. Annyira rosszak a tapasztalatok ezzel a betegséggel kapcsoltban, tudjuk, hogy nincs rá gyógymód, egyenlő a halálos ítélettel a kimondása. Rákod van. Ez olyan, mint a végítélet. Van sok más súlyos betegség, amelyek vezető halálok egyébként Magyarországon, pl. szív- és érrendszeri, keringési, emésztőszervi megbetegedések – mégis, ezek hallatán nem gondolunk egyből a halálra. Ha meghalljuk, hogy egy ismerősünknek keringési problémái vannak, vagy gond van a szívével, nem mondjuk rögtön azt, hogy na, neki is annyi, meg fog halni. Ellenben a rák hallatán… Nem mintha egy szívinfarktus kevésbé lehetne halálos, mint a rák.

Úgy érzem, ez egy nagyon kemény, nagyon durva szó. Meg hát eléggé csúnya maga a betegség, a testi – látható – tünetek rémisztőek. És hosszadalmas. Az emberek – joggal és abszolút érthetően – félnek tőle. Egy rettenetesen igazságtalan, alattomos betegségnek tartom. Főként akkor érzem ezt, amikor kicsi gyerekek betegszenek meg benne. Ilyenkor mindig azt kérdezem: - De hát miért? Mit vétett az a gyerek? Nem is hibázhatott még, hiszen alig élt. Nem tehet semmiről. Nincs válasz.

Mindig úgy fogalmaztam, ha erre került sor, hogy van nekem egy betegségem, egy feladatom. Ennyi. Lehet, hogy tudat alatt ezzel a megfogalmazással is tiltakoztam, harcoltam, nem mondtam ki és ezáltal nem adtam meg magam neki. Csapataink harcban álltak/állnak és én vagyok a győztes!

Karácsonyról, pozitív gondolkodásról, pozitív leletről

Sokszor hallottam az elmúlt időszakban azt a daganattal kapcsolatos vélekedést, hogyha fáj, az jó. Ha nem fáj, akkor az agresszív fajta.  Nos, ez nekem nem jött be. Fájt a mellem igencsak és mégsem volt jóJ A hónaljban lévő daganat pedig egyáltalán nem volt fájdalmas, és akkor éreztem csak a csomót, ha felemeltem a karomat a fejem fölé. Ilyenkor a mélyedésben ki lehetett tapintani, nagyjából akkora volt, mint egy cseresznye. De ezt ne úgy képzeld el, mint egy szabályos cseresznye formájú, kerek vagy gömb alakú valamit. Nem lehet úgy behatárolni, hogy az egy szabályos kerek gombóc itt a bőr alatt, nincsenek tisztán érezhető körvonalai.

Ahogy kijöttem a biopsziáról, elkezdtem remegni, reszketett kezem-lábam. Valahogy mindig utólag produkálom ezeket a testi tüneteket, meg a vizsgálatok előtt nem tudok aludni, de menet közben teljesen nyugodt tudok lenni. Most is azt mondtam magamnak: - Na, Klaudia, túl vagy rajta, ez is megvolt, minden rendben, elindultunk az úton! Nem vagy te gyámoltalan, nem kell itt téged kísérgetni! Erős vagy, megcsinálod!

Ez a bevett módszer, mindig próbálom így öntögetni a lelket és a bátorságot magamba. Aztán felültem a buszra és haza mentem. A doki utasítása volt, hogy a vizsgálat után pihenjek, ne emeljek, ne hajolgassak, semmi fizikailag megterhelőt ne végezzek, másnap a nyomókötést vegyem le. A bemetszésnek a helye megmaradt a mellemen, majdnem örök emlékként. Amikor levették a mellemet, azzal együtt tűnt el…

 A családomon és két legközelebbi barátnőmön kívül senki sem tudta, hogy min megyek keresztül, senkinek sem szóltam, hogy mi van velem. A biopsziát követő napon is bementem dolgozni, mintha mi sem történt volna.  A doki ígérte, hogy megsürgeti a szövettant, de a két ünnep között biztosan nem lesz meg, hiszen akkor a fű sem nő ugye.

Karácsony előtt jártunk, mondhatom, príma volt az időzítésem. Én próbáltam nem ezzel foglalkozni, a családomra, a velük való együttlétre koncentráltam, a negatív gondolatokat és érzéseket próbáltam kizárni, igyekeztem nem összeroskadni. A család azért nem vette ilyen könnyedén, azt hiszem, nekik nehezebb volt, legalábbis rosszabbul kezelték a helyzetet.

Nyilván hihetetlennek fogod találni, de egyszer sem jutott eszembe az, hogy lehet, ez az utolsó karácsonyom. Micsoda?? Hogy én meghalni?? Na, azt már nem! Ez bennem nem merült fel ekkor egyszer sem, hanem csak egy évvel később, amikor kiderült, hogy áttét van a májamon. Akkor gondoltam azt, hogy: - Úristen, most már a májamon is van! Ezzel kész…

 De aztán megráztam magam, és azt mondtam: - Na, nehogy már! Nem fogsz ki rajtam most, hogy már ennyi mindenen átmentem, annyi mindent megtettem a gyógyulás érdekében, most már nem adom fel!!

Karácsony előtt leültettem a családot és megkértem őket, hogy csináljuk ezt úgy végig, ahogy én szeretném! Nem sajnálkozunk, nem siránkozunk, és főként nem temetünk engem idejekorán! Éljük a napjainkat úgy, mint eddig. És nem akarok senkit sírni látni, én sem sírok. Megoldjuk és kész! Közösen fogjuk megoldani ezt a helyzetet. Legfőképpen azért is akartam ezt, hogy a lányok erről az egészről ne szerezzenek semmiképp tudomást egyelőre! Mivel még én sem tudtam, hogy mi vár rám, mi lesz velem, és azt szerettem volna, hogy szép karácsonyuk legyen, ugyanúgy történjen minden, mint máskor is történt.  Átéreztem azért a családom helyzetét. Ők a véreim, anyukám, testvérem, szeretnek és aggódnak, féltenek. Ez így természetes. De nem merülhettünk el a siránkozás és sajnálkozás tengerében. Úszni kellett az árral.

Nem voltam azon a karácsonyon az éjféli misén, sőt, azóta sem. Pedig érzem, hogy hív a Jóisten, hogy legalább egyszer elmenjek és megköszönjem neki. Egyébként meg mindent mindig megköszönök. Ma reggel is megköszöntem azt, hogy felébredtem, hogy felébredhettem.

Január 3-án leltároztunk éppen, amikor hívott a doki a szövettan eredményével. Elmondta, hogy sajnos rosszindulatú a daganatom, és azonnal, már holnap vár bent a kórházban. Akkor az egyszer sírtam az elmúlt két év alatt. Sírógörcsöt kaptam, ilyenek cikáztak a fejemben, hogy kemoterápia… nem lesz hajam… mi lesz velem?

Természetesen nem derült égből villámcsapásként ért a hír a rosszindulatú daganatról, tudtam én már ezt, éreztem, hogy baj van. Csak a megerősítés, a tények konkrét kimondása, mint egy ítélet, úgy zuhant rám a teljes súlyával. De ekkor sem gondoltam arra, egyszer sem fogalmaztam meg magamban azt, hogy esetleg nem gyógyulok meg, hogy meg is halhatok, hogy ez egy igen valószínű kimenet. Ellenkezőleg! Éreztem, hogy már jó úton vagyok, tudtam, hogy erős vagyok, megyek és csinálom és minden rendben lesz! Rendben kell lennie! Az élni akarás erősebb volt, sokkal nagyobb erő, mint a félelem.

Mammográfiáról, biopsziáról

Augusztus végén már nem halogattam tovább a döntést, időpontot kértem mammográfiára. Persze, még ekkor sem ismertem be 100 százalékosan, hogy baj van, a strucc-attitűd működött még keményen bennem, így az időpont kérésekor nem jeleztem, hogy milyen állapotban vagyok, se azt, hogy nőgyógyász, hőkamerás, mindenki javasolta a vizsgálatot már hónapokkal korábban, aki csak látott. December 20-ra kaptam időpontot.

Decemberre a bal mellem akkorára nőtt, mint egy drágább-méretesebb szilikon cici. A jobb normál méretű maradt. Szemmel látható jelentős eltérés volt a két mellem között, hiszen ekkorra – mint később kiderült – a daganat már 10 centisre hízott. A fájdalom ekkor már folyamatos volt, hullámokban érkezett, állandó lüktetés kíséretében. Magam sem értem, hogy bírtam ezt ki négy hónapon át. Nyilván már ekkor is nagy volt a fájdalomtűrő képességem. Annyira féltem… egyébként ez a fajta félelem nem csökkent az eltelt idő és átélt események után sem. Nem lettem rutinos. Még most is félek. Megyek ellenőrzésre és annyira dobog a szívem, hogy úgy érzem, kiugrik a mellkasomból. Remegek, hogy mi lesz, milyen lesz az eredmény.

A decemberi időpontban ultrahang és mammográfia volt a csomagban, az ultrahanggal kezdtünk. Levetkőztem és lefeküdtem a vizsgáló asztalra, a doktornő rám nézett és láttam az arcán a „Jééézusom” kifejezést. A vizsgálat alatt végig többször is – gondolom önkéntelenül, nem rémisztgetés céljából – mondta, hogy: - „Úristen!” és „Húha”. Csak annyit mondott a vizsgálat végén, hogy nagy a baj, majd átmentünk a mammográfiára. Láttam rajta, hogy nagy baj van, nem is kellett volna mondania.

A mammográfiát egy másik vizsgálóban végzeték, az ultrahang mellett. A doktornő is megkérdezte azt, amit az összes többi orvos megkérdezett, akikkel az elmúlt években találkoztam: hol voltam eddig? Miért nem mentem korábban? Teljesen jogos a kérdés és ott a pont, de már nem tudok mit csinálni. Iszonyatosan nagy hibát követtem el, de változtatni már nem tudok rajta. Mondtam a doktornőnek is, hogy nem tudok mást mondani, mint azt, hogy féltem. Nagyon. Annyira féltem, hogy nem mertem szólni senkinek a környezetemben sem, nem hogy orvoshoz menni. Anyuék teljesen „szétcsúsztak”, amikor kiderült, hogy mi a helyzet velem. Az egész család veszekedett velem, hogy hogyan lehettem ilyen hülye, miért nem szóltam, miért nem mentem orvoshoz, stb. Aztán a következő stáció: magukat okolták, mert nem vették észre, hogy baj van, nem léptek fel erélyesen, stb. Ez nem vezetett sehová. Szépen kértem őket, hogy ne hibáztassák magukat! Egyetlen hibás és felelős van, és az én vagyok. Ez az én testem, az én életem, én felelek a magam egészségéért, nem más.

A mammográfia az egy katasztrófa volt, alig tudták megcsinálni a vizsgálatot. Ez ugye a mell radiológiai vizsgálatát jelenti, a mellszövetről röntgenfelvételt készítenek. A mellszövet meglehetősen sűrű, az optimális eredmény elérése érdekében a mellet két plexilemez közé beszorítják, a lehető leglaposabbra, henger alakúra préselik. Ez egy egészséges mell esetében is meglehetősen kellemetlen, nekem annyira fájt, hogy kicsordult a könnyem. A röntgen asszisztens is megszenvedett, a daganat miatt nehezen boldogult, alig tudta úgy és odahelyezni, ahová és ahogy  kellett, borzasztó volt az egész. Közben egyfolytában elnézést kért, és hogy ne haragudjak, hogy ekkora fájdalmat okoz, de ezt most muszáj, mert másként nem tudják megnézni. 2-2 különböző irányú felvételt készítenek, ez normál esetben nem tart sokáig, de az én esetem minden volt, csak nem normál. Nagyon lassan, kínlódva haladtunk, próbálták úgy csinálni, hogy ne legyen annyira fájdalmas – mérsékelt sikerről számolhatok be. 

A vizsgálat után otthon borogatnom kellett vizes ruhával a mellemet, mert egyrészt bekékült/bevörösödött, másrészt eldeformálódott. A daganat nem olyan laza szövetű, mint a mell, sokkal keményebb – úgy képzeld el, mint egy kis keményebb gumilabdát -, és ahogy azt a kompressziós vizsgálat során összenyomták, deformált, torz alakú lett. A mammográfia végén a röntgen asszisztens igyekezett helyre igazítani a mellemet, nagyon segítőkész volt. Elég vicces lett volna a szituáció, csak nem volt kedvem nevetni. A doktornő javasolta, hogy menjek haza és borogassam, illetve közölte, hogy másnap reggel 8-ra vár biopsziára, nagyon súlyos a helyzet.

Egész éjjel és még másnap is komoly fájdalmaim voltak, nagyon meggyötörte a vizsgálat a mellemet. Emiatt sem tudtam volna aludni, főként, hogy hason alvó vagyok, azt meg ugye nem tudtam, e nélkül is éppen eléggé fájt a mellem. (Miután levették a mellem és begyógyult a seb, nagyon örültem, mikor végre megint hason alhattam.) Hanem ott motoszkált egész éjjel a fejemben a másnap rám váró biopszia. Iszonyúan féltem. Egy percet sem tudtam aludni. Próbáltam meditálni, megbeszéltem magammal, hogy igenis minden rendben lesz, én ezt végigcsinálom, simán bírom, stb.

A doktornő figyelmeztetett, hogy ne autóval menjek, mert nem fogok tudni vezetni a beavatkozás után. Így busszal mentem és egyedül. Ragaszkodtam hozzá, hogy ne jöjjön velem senki. Vettem egy nagy levegőt és bementem a doktornőhöz. Sebestyén Júliának hívják, és csak jót tudok róla mondani. Rendkívül lelkiismeretes, kedves és türelmes orvos. Részletesen elmondta, hogy mi fog történni, mi is az a biopszia (szövetmintát vesznek a daganatból), mit fog csinálni és miért.

Le kellett vetkőznöm derékig, lefeküdtem a vizsgálóra, a jobb oldalamra kellett helyezkednem, szoros közelségben a dokihoz. A bal karomat a fejem fölé kellett emelnem behajlítva, a jobbal pedig erősen leszorítani. Saját magamat fogtam le, hogy ne kapálózzak, ne mozduljak meg hirtelen. A doki kérte, hogy nézzek el az ablak felé. Nagyon szívesen megtettem ezt, eszem ágában sem volt nézni, hogy mit csinál, nem szerettem volna látni se tűt, se szikét, semmit. A vizsgáló be volt sötétítve, a testemet egy éles fényű lámpa világította meg.

 Kaptam egy kis érzéstelenítőt, körbe a mellemnél, éreztem, ahogy megszúr, de nem volt vészes. Aztán a szikével ejtett egy bemetszést a mellen. Erre azért van szükség, hogy szét tudja választani a szöveteket és hozzáférjen a daganathoz. Mindig mondta a doki, hogy mit fog csinálni. A bemetszés előtt is szólt, hogy csinál egy kis rést, hogy a tű bemenjen. Akkora vágást ejtett kb, mint a mutatóujjam körme és kissé kimélyítette. Az eszközt, amivel a szövetmintát veszik, úgy képzeld el, mint egy pisztolyt, aminek a csövéből tű jön ki, nem golyó. Nagyjából 10 centi hosszú a tű, henger alakú, a végén kis karmok vannak, ezek csippentenek ki egy darabot a daganatból, amit elküld a doki szövettani vizsgálatra. Tehát ezzel a pisztoly-szerű tűvel beszúrt a bemetszésen, az ultrahangon közben nézte, hogy mit csinál, hová megy a tű. Amikor eléri a daganatot, akkor belövi. Négyszer lőtt. Nem fájt igazán az első kettő. Éreztem, amit csinál, de csak a harmadik fájt. A bal hónom aljából is vett mintát, ezt már nem is éreztem, és ide csak egyszer szúrt. Szerintem addigra olyan idegállapotba kerültem, úgy felspannoltam magam, hogy már semmi sem fájt. Pedig azt hittem előzetesen, hogy majd ez lesz a rosszabb,  a hónalj, mivel ez eléggé érzékeny terület, innen a gyantázás sem kellemes például. Na, nem mintha más részeken annyira pompás lenne..

Ahol a bemetszést ejtette, oda a doki a vizsgálat végeztével egy nyomókötést helyezett, elég keményen leszorította, összenyomkodta, – ezért mondta, hogy ne menjek autóval, nem fogok tudni vezetni. Jól benyomkodta – gondolhatod, ekkor hogy el volt deformálódva a mellem. Jézusom, hogy nézett ki, mikor két nap elteltével leszedtem róla a nyomókötést… A hónom alját csak leragasztotta, oda nem kellett kötést tenni, mivel ide nem kellett bemetszés sem csinálni, itt csak  célzott és „lőtt” a doki. 

Simán ki lehet bírni, ne ijedj meg! Nem akarok senkit elijeszteni, nem olyan vészes, mint ahogy hangzik. Nem hazudhatom azt, hogy nem fáj, de nem olyan szörnyű, mint első hallásra tűnik. Ez a jelszó: simán ki lehet bírni!!

?.Én??? Azaz: Miért pont Én?

Én is megkérdeztem magamtól számtalanszor azt, amit ebben a helyzetben mindenki megkérdez magától: De miért pont én?? Mint egy rögtönítélő bíróság előtt, soroltam a felmentő indokokat: kérem, én jó ember vagyok, sose bántottam senkit, sportoltam mindig, egész életemben, próbáltam egészségesen étkezni, rengeteg zöldséget, gyümölcsöt fogyasztottam, nem bagóztam, nem ittam életvitelszerűen, kábszert csak a tévében láttam. Nem szívtam el napi egy doboz cigit 20 éven át, nem napi két felessel indítottam a napot, hogy majd másfél liter borral zárjam.  És mégis én lettem rákos. Nincs felmentés.

Rengetegszer gondolkodtam azon, hogy mi vezethetett el idáig, hogy beteg lettem. Sokat tépelődtem ezen, és lassan eszembe jutott minden régen elfelejtett momentum, aminek nem tulajdonítottam korábban jelentőséget, de most más megvilágításba kerültek az események. Úgy gondolom, néhány indokot el tudok különíteni, ami meggyőződésem, hogy elősegítette azt, hogy a rákos sejtek megjelentek, majd szaporodni kezdtek a szervezetemben.

Mivel az én betegségem HER II. hormon pozitív emlőrák, úgy gondolom, nem lett volna szabad fogamzásgátlót szednem (a fogamzásgátlók női hormonokat tartalmaznak, amelyek megakadályozzák a tüszőrepedést és a petesejt beágyazódását). Mielőtt a Nagyobbikkal várandós lettem, előtte nagyjából 7-8 évig szedtem tablettát, majd hosszú évekig nem éltem vele.  Mielőtt a csomó megjelent volna a mellemben, az azt megelőző évben rendszertelenné vált a menstruációm. Mint a mesében, hol volt, hol nem volt. A nőgyógyászom azt javasolta, hogy szedjek fogamzásgátlót újból, az majd szépen helyre rakja, beszabályozza a ritmust. Így is tettem, 3 hónapig szedtem. Talán nem kellett volna. Zsóka később azt mondta, hogy nyilván ez volt nálam a robbanás – de erről majd később.

Arra is gondolok, talán a tejláz is közre játszhatott. Miután megszületett a Nagyobbik, a bal mellemben (amit levettek a daganat miatt) egy év alatt ötször alakult ki mellgyulladás. Öthetes volt a baba, amikor kórházba is kerültem, 8 óránként antibiotikumot kaptam, 40 fokos lázam volt, amit nem tudtak az orvosok levinni, a mellem lufira volt dagadva, géppel szívatták belőle az anyatejet. Borzasztó volt az egész. Egy év leforgása alatt ötször játszódott ez le. Egyszer rákérdeztem a professzor asszonyra az Onkoterápiás Klinikán, hogy nem lehet, hogy az anyatej mindig visszapangott ilyenkor, és tejmirigyek a folyamatos gyulladás következtében bekavartak a sejtosztódásba és rosszindulatú daganatsejtek képződését segítették elő? Nem tudott erre mit mondani. A leggyakoribb válasz egyébként a feltett kérdéseidre: nem tudják biztosan megmondani. Kérdőjelek között éltem onnantól kezdve, ahogy kiderült, hogy daganatom van. Semmi kérdésemre nem adtak konkrét választ, a kulcsszó mindig ez: lehet. Lehet, hogy ez a kezelés erre, így, jó lesz. Lehet. Valószínűleg jó lesz. Erre a típusú betegségre ez a protokoll van kiírva, stb.

Nálam közrejátszottak a lelki tényezők is az egészségügyi faktorok mellett. Azt gondolom, ha az embernek nincs rendben a lelki egyensúlya, akkor könnyebben válik beteggé, adott esetben súlyos beteggé, mint az, aki harmóniában él önmagával és a környezetével. 

 Én mindig úgymond „elfojtottam” magam, minden téren, de a házasságomban főként. Én nem tudtam ÉLNI a házasságomban, ahol mi a férjemmel nem tudtunk úgy kommunikálni, ahogyan szükséges lett volna. Nem tudtuk megbeszélni a dolgokat. Én mindent magamba zártam, ahogy a pozitívumot, úgy a negatívumot is. Arról szólt az életem, hogy meg akartam felelni 100%-ban a férjemnek, a gyerekeimnek, mindent mindig jól akartam csinálni. Amit meg igazán szerettem volna tenni, azt meg magamba zártam, nem szóltam róla senkinek. A sok elfojtás miatt egy idő után már fizikai tüneteket is produkáltam, fulladási rohamok jöttek rám, hatalmas gombócokat éreztem a torkomban, azt hittem, megfulladok. Rengeteget sírtam, de mindezt titokban, éjszaka. Senkinek nem mondtam semmit, jelét semmit nem adtam.

Ma már úgy látom, hogy a testem jelzett akkor, amikor megjelent bennem a daganat. Na, Klaudia, el kell dönteni, akarsz-e élni? Változtatsz vagy viszont látásra! Úgy gondolom, hogy a házasságunk, a közös életünk kommunikációképtelensége is megbetegíthetett. Nagyon szerettem a férjemet, de soha nem beszéltem meg vele, hogy én nem így szeretnék élni. Ahogy van, az nekem nem jó, inkább próbáljuk meg így vagy emígy. A sok magamba fojtott negatív érzés is közre játszott abban, hogy beteg lettem. A lelki tényezők átalakultak fizikai tényezőkké. Ma már így látom ezt. Később szembesítettek azzal, hogy a bal emlő az a párkapcsolat kivetülése, a jobb emlő pedig a családé.

Már nem hibáztatok senkit. Mindenki a maga testéért, a maga egészségéért, a maga életéért felelős.